A KÖZ ELVESZETT JELLEGE:

ÜGYEK, PÉNZEK, HATALOM

avagy

részvét és népszavazás

Közös:

Hej, de nemszeretem szó volt ez akkoriban (a termelő-szövetkezetek akkori világában); már csak azért is, mert a munkáért akkoriban a fizetést nem forintban, hanem „munkaegységben” számolták… Meg, ahogy a szólás is mondta: közös lónak túros (vagyis feltúrt, sebes, varas) a háta; vagyis lestrapált, agyonhasznált, túldolgoztatott…

Ami tehát közös volt, az részben – elvben – az egyéné, a gond vele, az közös, a haszon belőle meg – már akkoriban is így mentek a dolgok – leginkább egyeseké volt. Szóval, a Közös…

Hej, de nagyon megörültek a népek, hogy amikor lehetett, rögtön szét is kapták! Aztán kinek így, kinek úgy jutott belőle. Gondból is, haszonból is (vagyis sokaknak a gond, egyeseknek meg a haszon).

Hát, bizony, már több is, mint negyed százada – az meg már testvérek között is egy egész nemzedék – a „közös” jelentésének emígy elátkozott mellékízét sokan máig nem állják. Pedig, már rég nem arról van szó!

No, meg a –

Párt:

Ami – ugyebár – latin szó, csak annyit jelent, hogy „rész”; fertály, darab, töredék, vagy a folyó egyik partja. Csakhogy, akkoriban mást értettek rajta, mert a hatalom az élcsapat kezébe keveredett. (Márpedig, a történelemből is tudható, bizonyos Julius Caesar történetéből is, hogy a hatalom, meg a pénz igencsak összegabalyodó összefüggésben gomolyodik egybe. A nevezett személy ugyanis a kocka elvetése alatt azt értette a Rubicon partján, hogy vagy teljes anyagi csődbe megy, vagy megszerzi a hatalmat, és akkor közpénzből tüntetheti el az adósságait. All in! Neki is bejött!)

Persze, hogy az élcsapat élének (nomenklatúra) akkor is jól ment a szekér. Húzta a közös ló. Ennek következtében, minden,

 ami ma párt, meg közös,

a jónép körében szagos

(direkt nem írtam rímet!). Pedig, már nem attól illatozik, bár, van neki némi, alapos stichje.

Most aztán hiába is tépi a száját némely nagyokos, hogy így a nép, meg amúgy, a népség befogja a fülét, azzal a mély meggyőződéssel, hogy: a politika úri huncutság, hagyják őket békibe’, van más baja elég!

Pedig, ha belegondolnának, rájöhetnének, a gondjaik forrása éppen az, hogy a megoldásukat csak közösen lehet kiókumulálni. Az meg a jónép eszibe se jut, hogy a közgondolkodás, az bizony vitákban, érveléssel, az érdekellentétek és ellenvélemények szóbeli ütköztetésével alakítható, a közös gondokat meghányni-vetni, megoldani eképpen lehet. Merthogy, a politika, az bizony a közügyek megoldásának a színtere. Elvben.

Csakhogy, nem ezt tapasztalta!

Mert – sajnálatos módon – megszokta, hogy a dolgok intézéséhez semmi köze, azt majd „ott, fenn”, a nagyokosok teszik, akik kezében a hatalom, és „megmondják a tutit”, megoldják a közös gondot. Hiszen majd’ negyven esztendeig ezt sulykolták az agyakba. Ne gondolkozz a gondjaidon, majd „ott, fenn” gondoskodnak rólad. Ne gondolkozz azon, miből élsz holnap, majd „ott, fenn” gondoskodnak öreg napjaidról is, meg a nyavalyáidról, meg arról is, hogy felnőjenek a kölkeid, jól átgondolják „ott fenn”, majd elrendezik a közös gondjaidat, tehát nem kell sokat gondolkozni, tedd, amit mondanak neked, „ott fenn” tudják, szóval, ne gondolkodj, egyáltalán!

Arra való a képviseleti demokrácia. Ami jóval közelebb lévén alkalmasabb akár a gondviselőnél is!

Aztán nem így lett.

Csakhogy – ez, sajnos, tudományos tapasztalati tény – hogy a nem használt szervek elcsökevényesednek. Mert, most itt a sok gond, aztán most nincsen mivel megoldani! Azok ugyanis, akik „ott, fenn” vannak – mint kiderült – az uborkafán, nem a népség gondjaival foglalkoznak. Van képük úgy viselkedni, ha már képviselők. Abból – igencsak jól – meg lehet élni! Pont, mint anno a nomenklatúra.

(Egyébként, közbevetőleg, az uborkafáról: A „felkapaszkodott az uborkafára”: „gunyorosan abszurd szóösszetétel, az uborka ugyanis lágy szárú kúszónövény. Az „uborkafa” részint a szerencsével vagy törtetéssel szerzett pozíció iránti megvetés kifejezője, részint az ilyen helyzet ingatagságára céloz.” – írja a „Szókincsháló”. Persze, ezzel az a baj, hogy az ilyen kúszónövények, mint általában eredetileg az ősformájuk, a kobak-termésűek, azok általában ilyenek: paraziták. Mert, hogy az uborkafa létezik! Ha ugyanis a közelben élőfát talál, akkor arra bizony felkúszik, és mivel a levelei igencsak nagyok, eligénylik a fényt, elfogják, elárnyékolják a napfényt a fa elől – luxus, vagyis végül is fény-űzés, kérem szépen –, amitől a fa elpusztulhat, mégis zöldell, csak éppen valamilyen kobak-termés érik rajta. Csakhogy, azokban a kobakokban nem lakik elme, és ha beérik, a legtöbb belül igencsak üreges! Ámde – másik közmondás – vakok között a félszemű…)

Mert ahol a pénz, ott a hatalom! Ez akkor is igaz, ha a kiindulási alap errefelé kissé különbözik más, boldogabb helyek jellemzőitől. Ahol, ha van vagyon – azaz pénz – a hatalom megszerzésére, akkor megszerzik azt, míg errefelé előbb a hatalom, azután abból meg a pénz. Ami ugyan közvagyon, meg közpénz, de – valahogyan, így-úgy – előbb-utóbb elveszíti a „köz” jellegét, és magánzsebbe oson. Még akkor is, ha a bíróság erre a szemléletre némi ejnye-bejnyével reagál, ez most a praxis! Vagyis, akár honnan, az itthoni költségvetésből, vagy akár az unióból is származzon az a közpénz, valahogyan – mégis – mindig, ügyes tekervényekkel megspékelt jogszerű útvonalakon bizonyos magánzsebekbe landol.

Tehát, így lesz a közügyekből is magánügy, némi ügyeskedéssel. És a képviseleti demokráciában (főleg, ha az „illiberális” – mivel az „il” fosztóképző, a „liberális” meg szabadság-elvű, a jelentés egyértelmű: nemszabadság-elvű, ugyebár, persze a népség számára) a képviselők viszik az ügyeket. El. Nekik ugyanis lehet. Nem szabad, de lehet. Hol balra, hol jobbra… viszik!

Ezt tapasztalván a jónép pedig csak legyint, mivel az olyasmi, hogy „járni jár, csak nem jut” – például a jónépnek, oktatás, meg egészség, meg biztonság – már megszokott dolog, gondoljon bele más, akinek van erre tehetsége… ugye? Különben is, erre azt mondják: ügyes. Mindegy, hogy jobb, vagy bal, ha éppen azok az ügyesek, akiket mi választottunk! Ha ez már ilyen, akkor bocsánatos, apró stikli. Nekik lehet. Amazoknak meg nem. És jól elvannak egymással!  Hát, csak politizáljanak a politikusok! A jónép nem, mert az meg apatikus. Már bele se gondol. Arról gondoskodtak a nép nevelői (Most meg, hogy lassan rájönnek ők is, hogy hiba volt a gyakorlatban, mert visszahatott rájuk is, kicsit késő). Hogy jobb is, sőt, legjobb, ha a nép nem gondolkodik! A köz ügyeit meg intézik a köz képviselői, úgy, ahogy.

Egyelőre az a közgondolkodás a meghatározó, hogy „majd megmondják”, és így is van, megmondják, jó sokszor, olyan sokszor, olyan hangosan, hogy biztos igaz. Aki meg mást, annak kuss, és ha nem hallgat, akkor úgy alakulnak körötte a gazdasági dolgok, hogy annak okán megy el a hangja. Tehát, ha a köz ügyeiről kérdezik, a köz szépen visszaismétli, amit besulykoltak, más hang híján, hiszen képviseleti demokráciában ritkán működőképes a még ritkább alkalom a közvetlen demokráciára!

Viszont, a széles tömegeknek meg még erre sem jön meg a hangja. Ezért aztán – még értelmesnek, és jóindulatúnak tűnő – emberek fejében is már megfordult, hogy a képviseleti demokrácia a jelen formájában teljesen diszfunkcionális, és vannak, akiket hiába is kérdeznek a közügyekről, nem válaszolnak. Közvetlenül se! Szinte soha. És erős a gyanú, hogy nem azért, mert bölcsként hallgatnak. Tehát, akkor azokat ne is kérdezzék! Talán ki is hagyható a népség a népuralomból… nem való nekik. Nem? Hiszen nem gondol bele a saját dolgaiba. Még. Vajon magához tér? Gondolkozni kezd?

Ez a lehetőség alig áll fenn. Már volt szó az elcsökevényesedésről. Van más, egyértelműen okos, meg jóindulatú, általam nagyon is tisztelt ember, aki meg arról beszélt, hogy ha a közvetett, formális képviseleti demokrácia nem úgy működik, ahogy szerinte is illene, akkor nem formális, civil úton kellene politizálni, hogy a dolgok gatyába rázódjanak. Csakhogy, vele az a baj, hogy magából kiindulva képtelen tudomásul venni, hogy attól, hogy neki bőven van esze, vannak, akiknek egy fél sincsen! Ezzel ugyanis az a baj, hogy ha bizonyos felsőbb funkciók nem korlátozzák a viselkedést, akkor az elemi indulatok kezdenek eluralkodni. Indulatok, azok meg már bőven vannak!

Talán – ha nemcsak a pillanatnyi hatalmi, meg anyagi érdek vezérelné az uborkafán a politikusokat, és végre belátnák, hogy az összetettebb agykérgi funkciókat (úgy általában, és mindenkinek) nem ártana újból fejleszteni – hogy inkább holnap már az értelem uralja az érzelmeket!

És jó volna, ha az indulatok nem szabadulnának el, mert abból midig csak a baj van… akkor, ha elszabadul a közvetlen demokrácia agresszivitása! A népség ritkán szokott olyat, legutoljára hatvan éve, és akkor még többségében elég önuralommal, meg fegyelmezetten csinálta, de az önfegyelem mára már divatjamúlt… szóval, csak ésszel, meg óvatosan.

Amúgy, mellékesen, és komolytalanul, van egy új könyv, amit össze M. Archáskodtam. Az végképp nem komoly, a szokásos, fikciós kritikai irrealista mese, kicsit áltudományoskodó, és nagyon kellemesen malac. Csak kis olvasnivaló, az ünnepekre, annak, aki ráér. Van hozzá kedvcsináló szöveg a hátsó borítóján, íme:

Na, de… mint a bonobók?

Miközben a nyár lassan őszbe fordul, szinte észrevétlen hozzászokunk, mint ahogyan hozzászokunk bármihez. Hiszen, amit elég sokszor mondanak el, az biztosan igaz. Vagy nem.

Az, hogy kiből lehet majmot csinálni, attól függ, hogy hagyja-e, vagy sem.

Nem muszáj hagyni. Mondjuk, azt sem, hogy egyesek másokból csináljanak… Persze, ha valaki megunja, próbálkozhat, talán sikerül neki. Mondjuk, egy fiktív nőszemélynek, aki szerint, lehet, hogy a tömeg-hülyítés most eredményes, és eredményeképpen a tömegek már tényleg eléggé hülyék, de ennyire azért nem muszáj nekik…

Közben a csapat persze újabb ügyön dolgozik, új módszerrel. Böbét is ezzel húzzák ki a bajból. És használják eredményesen egyéb ügyek intézésére is. Persze, nem mindenkinek tetszik. Van, akinek nagyon nem.

Nemcsak a Zöld „akad ki” rajta, és ahogyan a munkatársnőinek kifejti, lehet, hogy ez is egy módszer konfliktus-kezelésre, ha muszáj, de ha lehetne, akkor inkább ne…

„mert, de hát… na, de… mint a bonobók?”

Olvasható, meg letölthető ingyen, innen:

https://drive.google.com/open?id=0B4fyI0tPjzuZeENYQXgwRWx0dG8

Borítója is lenne, ha valaki akarná, és kell neki:

https://drive.google.com/open?id=0B4fyI0tPjzuZMVNfQzd4V1lsQU0

Aréna:

FÜTTYSZÓ ÉS AVATÓBESZÉD,

avagy

BEÉRETT A VETÉS

Kifütyülték a miniszterelnököt. Pedig, régi, oszlopos elvbarátja és alapító-társa hívta, és ő ment, mert ha stadion-avatásról van szó, akkor neki ott a helye! Kissé túl hangosra, sőt, visszhangosra sikeredett, ahogy a hang a két betonfal között pattogva verődött oda-vissza, de ilyen aprósággal nem is kell foglalkozni. De a miniszterelnöknek ott a helye. Vagy nem? Érdekes dolog ez az egész… hiszen egykor aktív játékos, és egyébként is, futball-rajongó lévén, a játékért elkötelezett valaki. Játék?

Nem, a futball nem játék!

A futball nem is tömegszórakoztatás, nem is üzlet, hanem elkötelezettség. Közösség. Vallás. Hétszentség… vagy a nyolcadik, legalább is, minimum, de az első tízben tutira benne van! Na, jó, tizenegy… a kapussal együtt. Egy teljes kultúra. Vagy, legalább is, szubkultúra! Ha férfi vagy, légy férfi! Ugyanis, ha nyer a csapat, az a legnagyobb boldogság, nagyobb kéj, mint amit, mondjuk, egy nászút során egyáltalán elélvezhet az emberfia… mindent megér, akár életeket is!

Ugye?

És ez azt jelenti, hogy vitam et sanguinem, ha beledöglünk is, de ha a másik döglik bele, akkor mi nyertünk – ergo dögöljön meg a másik! Akkor a mieink a bajnokok! Pusztuljon az ellen! És, ha már azt a tizenegyet nem hagyják, hogy agyonverjük, akkor legalább verjük agyon azokat, akik bíztatni merészelik őket!

És, csodálatos, hogy ezt a mentalitást sikerült beemelni a kultúrába… nem a szubkultúrába, hanem, mondjuk, a politikai kultúrába, meg a hétköznapi kultúrába is! Ezt a kérlelhetetlen elkötelezettséget, ezt a már-már vallási közösségi érzületet… hogy csakis a mieink nyerhetnek.

Nota bene: Idi Amin Dada, a cseppet sem szép emlékű egykori császár, egyébként állítólag országának úszó-bajnoka is volt. Egyes legendák szerint ugyanis, rajthoz állt, és győzött is! No, nem azért, mert enyhén (szólva) korpulens ember lévén, bizonyos volt abban, hogy a fajsúlya nem engedi elsüllyedni, hanem igen egyszerű megoldást választott győzelmét biztosítandó: az összes többi versenyzőt, aki rajtkőre állt, nemes gesztussal egyszerűen lelőtte egy revolverrel, majd egyedül végiglubickolta a távot. Persze, elsőként pacskolt a célba! Nyert! Bajnok lett! Kérlelhetetlen versenyszelleme emelte fel… hehe.

Így kell ezt csinálni!

A politikában is! Az ellen, az ellen. Ellenfél, vagy ellenség, mi a különbség? Nincs vita, csak ultima ratio, hát, fegyverbe! Még, hogy párbeszéd, meg érvelés? Meg vita? Nincs vita, durr bele! Dögöljön meg!

Persze, ez igen régi hagyomány, egészen keresztényi… Myrai Szent Miklós (a Mikulás), hasonlóan érvelt abban a teológiai tudományos vitában, amelyet az ezek után eretneknek nyilvánított Arius-t (az ariánus tanok hirdetőjét, azzal a bizonyos madáchi „i”-vel) időszámítás szerint 325-ben a niceai zsinaton – ultima ratio – szabályosan kiütötte. Ököllel. Nem mellékes tény, hogy Miklós ifjúkorában igencsak eredményes ökölvívó volt… az eme tényt többé-kevésbé hitelesítendő, hagyományosan látható az őt ábrázoló ikonokon is, az orrán. Mondjuk, akkor még nem volt foci arrafelé.

Ezért a lelkületért kell feltétlen beemelni a focit az iskolai tananyagba is. Hogy az ifjak minél elébb interiorizálhassák (Bár a fociról egy Shakespeare néven futó drámafirkász pofátlanul másként vélekedik a „Lear király”-ban… Első felvonás, negyedik szín, Kent (a királlyal szemben is szemtelen Oszvaldnak, arra válaszul, hogy „nem tűri, ha ütik”, miközben elgáncsolja): - Nor tripped neither, you base football player. = Inkább gáncsollak, mint alantas focistát!).

Ugyanis, ez a fajta vitakultúra preferált manapság. Aki nem ért egyet, egyet tehet… hallgat, ha kedves neki a munkahelye, vagy az élete, vagy úgy egyáltalán. Hallgatni bölcs dolog. A bölcsek pedig jobban teszik, ha hallgatnak! Ki kíváncsi holmi bölcselkedésekre? Elméletekre, párbeszédre, vagy gondolatok ütköztetésére, ugyan már!

Különösen nem kíváncsi senki holmi meddő vitákra, sőt, vitákra, úgy általában. Van, aki megmondja a tutit, és akkor az úgy van, és passz! Minek agyalni? A tett halála a gondolkodás… tehát, megmondják, mit, mikor, hogyan, és akkor úgy, akkor, és azt! Gondolkodás nélkül. Na! Akkor se hiba, se vita.

Tiszta marhaság, ha nem a csordával mész a kolomp után! A főkolompos megy elöl, utána a többi, aki meg nem, az marha. Vagy nem?

Mindezt már ifjú korban kell elkezdeni. Nagyon helyes, ha az iskolában nincsen politika! Sőt, tilos! Mivel a politika – elvben – a közügyek intézésének színtere, tehát, ha van egy irányvonal, akkor az van, és punktum, abban holmi szkepszisnek, kritikának, ellenvéleménynek helye nincsen, a közügyek intézése nem a köz dolga! Mi köze a köznek a közügyekhez? Ugyan már! Mert, ha holmi érvelési technikát, vitakultúrát vagy hasonlókat engednének beszivárogni az oktatásba, még gondolkodni tanulnának azok a nyavalyás kölkök, és ha ellentmondásra lelnek bárhol, még képesek lennének ellent mondani, mert azok olyanok ám! Ha hagyjuk nekik. Úgy meg hogyan is lehetne belőlük rendes, olajos-körmű, meccsre járó szaki? No nem! Mert van a kinyilatkoztatás, ami köztudott, és aki a közvélekedéssel szemben egyénieskedik, azt ki kell közösíteni, az tűzrevaló, átkozott eretnek! Pusztuljon!

Egyébként is:

Természetet járó eleink jól tudták, hogy akár az egyenes-növésű bükk, vagy a som fiatal hajtásait alakítandó, az elágazásoknál a fiatal hajtás tövén hosszában ejtett bemetszésekkel a hajtás-tő, a későbbi ágtő forradásai erősítőleg hatnak, és vastagítják azt. Tehát, azt fiatalon kell elkezdeni, és célirányosan. Esetleg, következő, meg az ismét elkövetkező tavaszi rügyfakadás során az eljárás megismétlésével a hatás fokozható, míg megfelelően meg nem vastagszik, hogy azután a tőről ügyesen lemetszve, kiváló, tőről metszett bunkóhoz lehessen jutni. Így kell azt csinálni!

Mert akkor már önnönmaga az ultima ratio, használatra kész!

Kishazánk körülményei között igencsak eredményesen használható, csak nem szabad idegen kultúrába ereszteni, mert akkor Pompeiben felmászik a romokra „hősi” pózban, mit neki kétezer év, meg világörökség – amúgy is funkcionális analfabéta, neki az örökség meg az ökörség olvasata azonos – de, ugyan miért is zavar egyeseket, és miért is szégyellik?

Tisztelt miniszterelnök úr!

Önt nem lehet holmi füttyszóval meg huhogással megzavarni, mert Ön azok felett áll! A nép felett! Jó magasan, és onnan tesz a füttyögőkre.

Tisztelettel jelentem, az utóbbi évek ilyen-olyan oldali politikai „vetése”, pontosabban a friss hajtásai, mind a bükkösben, mind a som esetében beértek, már lehet „aratni”, vagyis tőről metszeni, szerteszét szép hazánkban, még akkor is, ha az a bükk, meg som éppenséggel a másik csapat erdejében nőtt. Azért fütyül, meg huhog.

Ki mint vet, úgy arat.

De tudok még más idézeteket, meg közmondásokat is.

NÉPSZABADSÁG?

avagy

MIT SZABAD A NÉPNEK?

Slussz. Vége. Annyi neki.

Érdekes. Kinek hiányzik?

A fene egye meg, sajnos hiányozni fog, ha nem lesz. Pedig… a Népszabi, leánykori nevén Szabad Nép, amúgy, a múltjával… mindegy. Nem is olvastam.

Most csak az jut eszembe, hogy holmi tizennyolcadik századi firkász valami olyasmit talált leírni egy másik firkászról, hogy „egyetlen szavával sem értek egyet, de az életem adnám azért, hogy mondhassa”… aztán meg máig emlegetjük mindkettőt.

Nomármost, viszont most, az most van. És nem holmi áporodott abszolutista hatalmi szóval kerül lakat a szájra, vagy a tollra (de szép képzavar, pedig manapság szövegszerkesztő a divat, tehát teljes a zavar, de mindegy) illetve a redakcióra, hanem bizony, gazdasági okokból, mert veszteséges. Vitathatatlan. Manapság egyre több dolog vitathatatlan.

A vita ugyanis, mint olyan, párbeszédet tételez fel. Például, egy hipotézisből akkor lesz tudományos tétel, ha azt alaposan megvitatják, bebizonyítják, és a vita során is kétségtelenül valósnak bizonyul. Vitatták, megvitatták, de utána már vitathatatlan. Mint egy kúriai döntés… ja, persze… rossz hasonlat. A vitához, sajnálatos mód, nélkülözhetetlen az oppozíció. Opponens nélkül nem megy, azt már a rómaiak is tudták, ugyebár, „audiatur et altera pars”, meg ilyesmi. De az régen volt.

Az meg még alig tegnap, hogy a nevezett sajtótermék holmi potentátok gatya-bugyi, meg légiút-ügyeibe turkált bele. Nekem általában nem tetszik, ha gatya, meg légiút-ügyeket teregetnek, miképpen holmi mosatlan, ám használt lepedőt. Akkor sem, ha a gatya, vagy a csavarszárnyas ügy erősen gyaníthatóan oda átlényegült közpénzből, ám ez okból immár magánzsebből, vagy magánzsebbe fizetődik, mert bár igen gusztustalan, de magánügy (vagy sem), és elég kicsinyes dolog! Ugyanis, a nullából akár hat, akár kilenc van, a hozzám hasonlóknak a nulla, az akkor is semmit jelent. Nekem abból is alig, és attól nekem jobb nem lesz!

Ha urizálnak, hát urizálnak, az uborkafán úgy szoktak. Nem is ezért kell megorrolni rájuk.

Még az sem volna igazán tragédia, ha egy paraszt-gyerek átlényegül. Az sem, hogy a Gucci, meg az Armani úgy áll rajtuk a díszvacsorához felhúzott estélyi, szmoking képében, mint tehénen a gatya (miképpen egyes közismert vélemény-formálók felróják nekik). Mert magánügy. Sőt, ízlés dolga.

Még az is, hogy az egykori arisztokráciával ellentétben (akik a közvélekedés ellenében, igencsak értettek akár a trágyalapátoláshoz is – már csak azért is, hogy tudják, hogyan kell szakszerűen, nehogy az alkalmazottak átverhessék őket. És ezért kibírta jónéhány a hortobágyi kitelepítést is. Noha tudtak festeni, zenélni is akár, vagy éppen orvosként gyógyítani is, meg esetleg közgazdasági fejtegetéseiket megírni, és akár szmokingot is hordani!) ezek, most meg szégyellik az egykori szénakazlazási ismereteiket. A munkát. Legfeljebb éppen ettől, hogy azt szégyellik, lesz kissé trágya, meg gumicsizma-szagú rajtuk az Armani-öltöny. De ez is ízlés dolga. De gustibus non est disputandum.

Tehát, nekem nem tetszik, ha a másokat az én irigységemre apellálva gazdagsággal vádolnak, mert ahhoz semmi közöm, a gazemberséget viszont nem állom, főleg, ha pont attól könnyen gazdagodik valaki.

És, ha valaki meg erről ír, ám tegye, talán elolvasom, talán nem, talán egyetértek, vagy sem, mindegy. Irigykedni sem kötelező.

Bár, szabad!

Az viszont nagyon nem mindegy, hogy szabad-e írni róla!!!

Mert akkor a nép esetleg szabadon el is olvashatja, és még véleménye is lehet, esetleg. Esetleg még irigységből felháborodnának egyesek, függetlenül attól, hogy ez nem az én ízlésem szerint való. Hiszen jóval kevesebb nullák miatt éppen a jelenlegi ellenzék bukott ki a hatalomból, pont ilyen banánhéjak miatt, amit az akkori ellenzék meg hangosan kidobolt, jó sokszor ismételve, hogy mindenki elhiggye. El is hitte. Csak a bíróság nem, de most már mindegy.

Most meg, ezek a szerencsétlenek gondolták, hogy ugyanazzal a technikával majd lejáratják ezeket… Pedig, ezt éppen emezek alkalmazták sikerrel korábban. Akkor majd hagyják, hogy ellenükben is? Csudát. Mert a népség még meggondolja magát… sőt, az a baj, hogy gondolkodna rajta, vagy, egyáltalán, gondolkodna…

Szabad neki olyat? Gondolkodni? Ejnye!

És, mivel másképpen törvényesen elhallgattatni nem lehet, hát némely tulajdonosváltással, meg gazdasági okokra hivatkozva felteszik a sajtóorgánumra a pofa-befogót, a munkatársakat meg szélnek zavarják, sőt, azt sem személyesen, hanem gyorspostán küldött levélben.

Mert, hogy megírta. Gatya-bugyi-helikopter… szennyes-teregetés.

Különben is, ellenzéki! Vitatkozik…

Vita? Az meg manapság nem jó! Manapság a monológ a divat. Vagy a kinyilatkoztatás. Amit a népnek el kell fogadnia. Mielőtt meggondolja magát. Nem szabad, hanem kell, muszáj!

A KÉTFARKÚ KUTYA MEGÉRDEMLI A BÍRSÁGOT,

mert

A POLITIKA MAGASZTOS,

ezért

A KÉTFARKÚ KUTYA MEGÉRDEMLI A BÍRSÁGOT!

Politika.

Az bizony, egy olyan fogalom – mint a neve is mutatja, hiszen „-a”-ra végződik, mint mondjuk, a fizika, meg más, komoly tudósoknak való dolgok, az a politikusokra tartozik, mint ahogy a fizika a fizikusokra, a kémia a kémikusokra, vagy a teológia a teológusokra! Nem a köznépre, azok annyira sem értik, hogy az ilyesmi a közönséges népség esetében, a közönségesek között nem is működhet! Például, hogy vonzza-e a tömeg a tömegeket? Tudják? Nem? Nos, ha vonzó lenne, akkor olyan sűrű, hogy még letapossák egymást. Vannak olyan sűrűn, mondjuk, az utcán? Nem? Nos, akkor a tömegek nem vonzóak. Akkor van tömegvonzás? Ugye? Vagy mégis? Értik? Nem? Nos, ezért nem tartoznak komoly dolgok a népre. Sem a népségre, főleg nem holmi kutyákra. Akárhány farokkal.

Apropos!

És a politika legalább annyira magasztos dolog, mint a teológia! Ezt is, azt is csak mély hittel, elkötelezettséggel, és persze megfelelő képzettséggel lehet csak csinálni! Nem is elég csak megtanulni. Fel kell rá esküdni, és az illetőt beavatják, meg felszentelik, vagy felkenik, úgy ám!

Mert szent dolgokkal foglalkoznak, annyira szent dolgokkal, mint a politikusok a szent hazával, annak a dolgaival. Csak magasztosan! Nem parasztosan, polgárosan, alpáriasan! A politika, az nem a hétköznapi emberek dolga… de nem ám. És gúnyolódni, meg viccet csinálni abból, amit csak szépen összetett kézzel, meg térden állva szabad a népségnek, hol imára emelt tekintettel, vagy lesütött szemmel – tudni illik, mikor melyikkel, erre való a rituálé – nyílt szívvel, hát ezzel viccelni, az nem járja.

Tehát, a politika komoly dolog. Néha véresen komoly, akkor az többnyire háborút jelent, de tessék tudomásul venni, hogy ha a politikusok úgy döntenek, akkor a laikus népség eb kutya (csak egy farokkal!) kötelessége menni, és szépen hősi halottá lenni, elesni, akár tömegesen felfordulni, ha éppen ez a feladat! Mert ezek magasztos dolgok, és nem a buta népségre tartoznak.

És a politikában is megvan a hierarchia. Vannak, akiket a mindenható magas polcra tett, az ő jól megfontolt szándékából és kegyelméből, sőt, csalatkozhatatlanná emelt, ha egy ilyen személy kinyilatkoztat, akkor az úgy van, és punktum! Pápa, vagy miniszterelnök… (még ha néha nem is értenek egyet, de ez nem a népre tartozik).

Tessék végre tudomásul venni: a demokrácia, az nem játék! Az a politika pillanatnyi szabálya most éppen, de máskor, meg máshol mások a szabályok. Vagy akár nemsoká itt is, de majd, ott fent, eldöntik a szabályokat, amit csakis a politikusok ismernek, és nem a népre tartoznak! Tehát a politikával nem humorizálunk, sem a felszentelt politikusokkal, mert tiszteletre méltóak csak, legalább is, minimum kézcsókkal tartozik nekik a népség!

A demokrácia nem játék! Mit érthet azon a nép? Hogyan is uralkodhatna önmagán, ha nem önfegyelemmel? Fegyelmezendő a népet, ott vannak a politikusok. Nem játék a demokrácia, de nem ám! És ha a népséget az ország vezetésére felkent politikusok felszólítják, hogy tessék hitet tenni, és ezt írásban, ahogy írás- és tisztelettudó néphez illik, keresztet rajzolni a megfelelő helyre aláírásként, akkor azt kell tenni!

Aki meg azt képzeli, hogy az ilyen áhítatos aktust holmi kétségekkel, vagy akár viccelődéssel megzavarhat, azt meg kell büntetni!

Ha azt kérdik, hogy ellene mondasz-e a gonosznak, akkor nem válaszolhatsz olyat, hogy nemigen! Ha azt kérdik, hogy szolgálsz-e a Sátánnak, vagy Brüsszelnek, akkor, mint látható volt, majd’ mindenki tudta a kötelességét. Lehet-e igaza akár a Sátánnak, akár Brüsszelnek?

És a nép tudta, hogy NEM!

A népnek, ha igazán rájön a szavazhatnék, akkor ott van a tévében a jó sok ki-be szavazós műsor. Akár mobilon is, kis felárral. Na, ott válogathatnak, hogy kire-mire szavaznak. De komoly ügyekben bármilyen választást a népre bízni? Ugyan már, józanésszel is belátható, hogy lehetetlen! Hiszen az a politikusok dolga. Majd kitalálják, megmondják, a nép meg egyetért, és hitet tesz.

Persze, mindig akadnak gonoszok, akik ellenkezőleg akarják. Akik a jobbaknak betartanának. Akikről jobb helyeken szó sem esik. Vagy, ha igen, abban nincsen semmi jobb a balsorsnál. Mert, ellenkezőleg akarják. Az ellenzék.

De azok is halálosan komolyan teszik!

És aki egyénieskedik, és kétségeket támaszt, meggondolásra késztet, horribile dictu: önálló gondolkodásra sarkall; vagy ebből a komoly, sőt, szent dologból viccet csinál, az bármilyen büntetést megérdemel.

Vagy nem?

Na, ugye.

SZEGÉNYEK, KELLENEK A FENÉNEK

avagy

színéről is fonák

Igen tanulságos dolgokat láttam a tévében. Sőt:

Vénségemre végre felismertették velem, hogy egész eddigi életemben hibás volt a világképem! Ugyanis (kettős, mint akkoriban mindenkinek) keresztényi neveltetésem teljességgel félreértelmezett volt! Komolyan elhittem, hogy a felebaráti szeretet, meg az a tanítás, ami a gazdagok tű fokán általkelve történő csak esetleges mennybejutásáról szól, egyrészt a legkevésbé sem keresztényi, sőt, hanem a lényeg, hogy „akinek semmije sincs, az annyit is ér”! Ergo a szerény, irgalmas, humánus (szociálisan érzékeny) viselkedéssel nem fogom elnyerni a mennybéli kegyelmét, mivel a szegények az istennek sem kellenek (így én sem)! Sőt, a keresztény hitet elsősorban a szegények ellenében kell védelmezni (Például kerítésekkel. Vagy az államhatáron, vagy az uborkát védendő, kettőhússzal bele)!

Példának okáért a Morgan Freeman féreglyukas műsorában tanított meg arra, hogy a szegénység egyrészt genetikusan öröklődik, másrészt meg, ha netán meg valaki szegénységbe születik a véletlen tehetségeivel, az úgysem fogja tudni kibontakoztatni, mert a szegénység az intelligencia kifejlődését gátolja. Vagyis, aki szegény, az idióta is! Nem is lehet más, ha szegény! Az intelligencia ugyanis vagyon kérdése, úgy ám!

Na, szóval, most kissé komolyabban:

A globalizáció egyik lényege, hogy a földgömb nemcsak alaposan belakott, hanem alaposan megismert, és minden egyes eleme már valahogyan valakik által birtokba is vétetett (Példa erre a tengeri biomassza fogyatkozása: a halállomány rohamos fogyása, ami, már – állítólag – a felére csökkent, a valakik általi lehalászás következményeképpen). De, az a lényeg, hogy a földgömb javai miképpen oszlanak el a népessége közt! Mivel a glóbusz nem növekszik, sőt, mivel egyre több ember népesíti be, a lényeg a vagyon eloszlása – és nem elosztása ám (!) – ami kissé egyenetlen.

Mivel a vagyonnal legnagyobbrészt a gazdagok rendelkeznek, a többinek meg így nem jut. De, hiszen ez a lényeg, ettől mozog a gazdaság, az egész világunk erre rendezkedett be! Viszont, ha a gazdagok többet akarnak – és miért ne akarnának többet, hiszen a tőke immanens tulajdonsága, hogy koncentrálódik – az most már csak a dolgok működéséből fakadóan azzal jár, hogy akkor a javakat másoktól veszik el, és ez teljességgel természetes folyamat!

Hiszen ezt akartuk, amikor rendszert váltottunk, nem? Hogy lehessen jobban élni – egyeseknek.

Na, de kik azok az egyesek?

Miképpen mindennek, ennek is meg van a maga logikája.

Van ennek keresztény tradíciója is, igazi, ószövetségi is, például! Mert hiszen az egyesek azok, akik megérdemlik, hogy ők legyenek azok! Mert az isten sem ad mindenkinek erre tálentumot (lásd: Gen. 12, 1-3; 17, 1-8)! Akiket isten szeret, azok a jók és ezért szerfölött megsokasítja őket, tehát, ebből következik, hogy akit nem sokasít meg, az nem elég jó. Vagyis, aki vagyonos, az a jó ember! Ezért megérdemli. Érthető?

Másként pedig, a tehetség eredeti értelme szépséges anyanyelvünkben a tehetősség: vagyis, aki gazdag, az egyben tehetséges is! Miképpen Tevije dalban is kifejti, hogy ha gazdag lenne, egyből bölcs lenne! No, kérem, ugye, érthető? Nem?

Akkor próbálom magyarázni másképp. Újszövetségiesen. Mert, vannak, akiknek jár! Elmondatott, tehát érthető, mert vannak az életnek is császárai (Lukács 20, 22-25.)!

Notehát. Azt mondja a tudomány is:

A természet pedig, kiválogatja az erőseket, az alkalmasokat, mivel az erőtlenebbek elpusztulnak. Így egészséges! Ez az evolúció motorja!

Ami mindenféleképpen azt jelenti, hogy a szegény a selejt! A szegény az istennek sem kell, meg a természet is ki-selejtezi (Akkor meg mi a fenének is vannak?).

Ha tehát evolúciós szempontból vizsgáljuk a dolgot, akkor igen gyorsan egyértelmű megállapításra juthatunk, miszerint az emberi faj immár két alfajra tagolható: az elit Homo Sapiens-re, és a tömeglény Homo Bardus-ra.

Az utóbbiak természetesen a szegények. Viszont ma még, megfelelően idomítva egy kis ideig igen jól használhatóak! Komoly politikai szolgálatokat tehetnek azzal, hogy megfelelő irányítással helyesen voksoljanak, és így a hatalomba emeljék az egyeseket.

A Homo Bardus előfordulása a populáción belül tömeges. Bár sokan vannak, az elosztásból való részesedésük igen csekély, de hát nem is az értékes rész („akinek semmije sincs, az annyit is ér”)! Szerencsére csereszabatosak! Továbbá, tevékenységükkel egyéb szolgálatokat is tehetnek, ha a némi jutalom-falatokkal díjazzák, vagy az elismerést kifejezendő, az elégedettséget jelző klikkerrel csettintenek nekik (amit megfelelő közoktatással könnyen lehet biztosítani). Sőt, megfelelő idomítással a jutalom-falatról teljesen átszoktathatóak a klikkerre! Akkor éhesen is szófogadóak, még tömeges elhullásuk esetén se keletkezik nagy kár.

A közeli jövőben pedig lecserélhetők robotokra.

Egyelőre azonban még szükség van rájuk. Ugyanis, az elit még nem egységes. Bár egyre inkább egységesedik, még mindig klánokra tagolt, és ezek a hatalomért versenyeznek egymással, ezért van szükségük a tömegekre. Viszont, csekély idő múltán az elit egységessé fog válni, és az erre mutató folyamatok már igen jól érzékelhetőek. Míg manapság az elit önmagát egyelőre klánonként megkülönbözteti – úgyis, mint „jobb oldali”, „nemzeti”, „középpárti”, „liberális”, „balközép”, „szociális”, stb. – ez a megkülönböztető ön-azonosítás a jövőben minden valószínűség szerint csendesen eloszlik, ahogy az elit önmagát egységessé teszi (similis simili gaudent, illetve suba subához, guba a gubához!).

Ezt egyébként nagykoalíciónak becézik, fejlettebb helyeken már van rá példa.

A tömeglényekre pedig csak addig van szükség, amíg ez be nem következik.

Ám a dolgok működése az emberi társadalomban nem ilyen egyszerű, legalább is, nem egyidejű. És vannak területi különbségek is. Mert van a demokrácia, meg a P.C. (political correct)… meg mindenféle álságos vallási, meg ál-humánus tanítás, okfejtés, meg altruizmus, szociális érzékenység és egyéb hasonló ez-meg-az, ami alaposan megbonyolítja a dolgokat. Egyelőre. Még.

A területi eloszlás meg nem igazán egységes! Vannak köztes-társadalmak, ahol a gazdag és a szegény még nem különül el olyan élesen. Vagyis, a gazdagok még nem eléggé gazdagok ahhoz, hogy a „nem is annyira szegény”-ektől elhatárolódjanak. Ezeknek a társadalmaknak a viselkedése eléggé ambivalens. Ahol a határvonal nem annyira éles a két alfaj között, ott a társadalom olyan egységet mutat, ami – ma még – területi alapon különbözteti meg önmagát.

Példa erre van sok a közelmúltból is! Az egyik eklatáns példa erre a brexit.

Az a társadalom nem volt képes elviselni a szegények beáramlását, mindenféle szegény, alja közép- meg kelet-európai népségtől megóvandó saját társadalmi rendjüket és gazdasági stabilitásukat, kénytelenek voltak elhagyni az Uniót. Az pedig igen érdekes, hogy a leghatározottabbak ebben éppen az ottani kevéssé vagyonos tömeglények voltak, abban a meggyőződésben, hogy a „szegénység, mint olyan”, az skalár-fogalom. Abban a tévhitben, hogy vannak náluk jóval szegényebbek is, akik az ő szociális vívmányaik eltulajdonításával lehetetlenítik el a biztonságukat (Majd rájönnek később, hogy tévedtek: a szegény-gazdag ellentétpár ugyanis vagylagos: a tőkekoncentráció ugyanis az ilyen mód előállított autarchiában is kiválóan működik, a vagyon tehát előbb-utóbb mindenestül a saját elitjükhöz áramlik! Nekik meg nem jut).

A másik bájos példa a skandináv országokból való, ahol a vagyonossági határvonalat mesterségesen mosta el a jóléti társadalom, ezzel is késleltetve a szükségszerűen bekövetkezendőket. Ugyanis, csábos jólétükkel oly mértékben váltak vonzóvá távoli társadalmak egyedei számára, hogy azok felkerekedvén neki láttak oda áramlani. De ami sok, az sok, a sok szegény meg a fenének sem kell, tehát az olyanok menjenek oda, ahol amúgy is szegény a sokaság – például Magyarországra, mert azoknak már úgyis mindegy… igaz? És ha a nyavalyásan nyomorgó magyarok nem akarják befogadni a szegényeket, akkor büntető eljárást kell kezdeményezni ellenük, mert mit is keresnek az Unióban azok, akik ilyen elembertelenedett mód szegények? Na, ugye!

Ám de, egyelőre a hatalmon lévő klán itt is ért a hatalomtechnikához. Igen jól ért. És, miként korábbiakban már bemutattatott, a szegény tömeglények irányítása is jól megy nekik. Tehát, a szegénységtől ijedt tömegek elvárható reakciója is biztosított, nem velük, meg más egyéb klán-főnökökkel foglalkozik, vagy azzal, hogy melyik merre vezeti meg őket, mert akár megy, akár marad, oly mindegy… a lényeg a terelhetőség.

Így tehát a klikker hangjával, meg megfelelő mód előadott riogatással a Homo Bardus jól terelhető. A legközelebbi kihajtás október másodikán pedig igen hasznos lesz az állomány számbavételéhez. Listára lehet venni… Mert, most még kellenek egy-két dologra. Legalábbis addig, amíg az elitnek szüksége van manipulálható tömegek támogatására. Utána meg a szegények kellenek a fenének.

Az meg egy esztétikai dilemma, hogy ha valami igaz, akkor az attól szép is, vagy ha csúf, épp azért szép… hogyan is? Esztétikai, vagy etikai? Csuda tudja…

EXKLUZÍV!!!

Vannak kifejezések… amelyeket különösen „kedvelek”.

Már irkáltam olyasmiről, hogy ki miről és mivel „rendelkezik”, ez meg a másik kedvencem! Az exkluzív!

Merthogy… azt hallom a tévéből – az egyik reklámban – hogy egy igen különleges takaró exkluzív szegéllyel rendelkezik! Ott ül a takaró a karosszékében, és az ügyvédjével megtárgyalván a dolgok folyását, a saját szegélyéről rendelkezik… hogy az exkluzív! Csak azt nem tudom, hogy hogyan kivitelezhető az eljárás… vagyis, hogy a takaró kizárja a saját szegélyét. Miből zárja ki? Az örökségéből? Vagy önmagából? Vagy honnan?

Ugyanis az exkluzivitás lényege, hogy kizárólagos! Példának okáért egy exkluzív öltöny attól az, hogy teljességgel egyedi, mérték után készült X Y úrnak, és kizárólag az ő alakjára passzol, máson vagy lötyög, a nadrágszár meg harmonikázik, esetleg itt-ott szűk, avagy, miképpen a szépemlékű Latabár – ha ugyan jól emlékszem, és csakugyan ő volt – bemutatta, hogy szinte, mintha a túlméretes öltönyt rá öntötték volna, csak egy kicsit lecsorgott…

Tehát, ami exkluzív – vagyis kizárólagos – az egyedi… vagy valami ilyesmi.

Például, az exkluzivitás néha kellemetlen is lehet!

Velem például előfordult, hogy amikor lecsapott a biztosíték valamely társasházi lakótársnál – ám az egész épületben, én meg hirtelenjében papucsban és pizsamában kimentem a folyosóra a dolgot ki – illetve fel – derítendő, a huzat bevágta mögöttem a bejárati ajtót, a kulcs meg bent maradt! Olyan exkluzív lettem, hogy csak, na! Szó szerint…

Mázlim volt, mert a gyerek lent járt épp a boltban, és hazajövet beengedett, nála ugyanis volt kulcs! Az exkluzivitásból az a pár perc éppen elég volt…

AZ EGYÜTTMŰKÖDŐ NEMZET

avagy

NEO-FEUDALIZMUS, MEG AZ ÚRISZÉK, VAGY MIFENE?

- Hogy mi is van?

- Nem is tudom igazán. Van ez a szó-szörnyeteg, amit összeförmedtem, és igazán frankensteinire sikeredett, pont, mint az, amit fedni kíván. Mondjuk, azt, amit hivatalosan nemzeti együttműködésnek hívnak… ha éppen erre gondoltak, akik kitalálták. Persze, mint azzal, ezzel is ugyanaz a baj: a szó nem igazán fedi a fogalmat, vagyis a jelenséget. Csak közelíti… sajnos, egyre jobban.

Jobban… vagy balabban? Érdekes ez is; ez az egydimenziós politikai gondolkodás:

Vagy erre, vagy arra!

Van, ugyebár, a jobb, ami persze a jó középfoka, fokozódik ugyan, de még nem eléggé, mert a jobblét – amire állítólag nem csak szenderülni lehet, bár a hozzám hasonlók arra ugyan hiába vágynak, hogy még ebben a büdös életben… na, szóval – még erősen odébb a jónépnek, elég exkluzív dolog, abból a plebsz ki van csukva! Meg van a balsors, ami minket – miképpen megíratott – régen tép, mivel a jobblétből vagyunk kicsukva. Vagy, vagy!

(A többi irányról meg – mivel arról a népségnek nem is kell tudnia – szó se essék! Ugyanis, vannak a kevesek, akik úgy tudják, hogy ha ezzel kapcsolatosan szépen tartják a pofájukat, akkor tarthatják a markukat is, és akkor például van út felfelé is – az uborkafára persze – aki meg kinyitja, az szépen lepottyan! Kieshet a pikszisből. Aztán oda kerül, ahová a többség! És csúszik, tempósan, lefelé! Tehát, ha előre akar jutni valaki, akkor megtanul okosan viselkedni, mert különben lemarad, és kulloghat hátul, sőt, lecsúszhat visszafelé. Tehát, már van neki még plusz két dimenziója! Kiterjedtebb a látóköre neki…)

Persze, ez nem a népségnek szól, ez szigorúan bennfentes dolog, azoknak – a plebsznek – elég a jobb, mert a bal, ugyebár elitélendő, sőt, ha még liberális is, az maga a borzadály!

Mindezekből következik az; hogy, ha a nemzet szépen együttműködik, akkor minden jobb lesz – egyeseknek.

A többi meg úgy marad az út szélén, hogy észre sem veszi, hiszen az egészet azzal kezdték, hogy senkit nem hagynak majd ott, tehát az a néhány millió, aki mégis ott maradt, csakis magára vethet, mert hiszen nem hagyták ott, és ő meg mégis… persze, ha titokban balos… vagy nem elég jobb? Na, ugye! …Mert nemzetileg együtt kellett volna működniük!

Nemzeti együttműködés. Bizony!

Nem is holmi népi ezmegaz, a nép (populus, plebs), az nem a nemzet! A nemzet, az a nemzeteseké! Ami – tévedések elkerülése végett – a „nemzet” eredeti értelmével semmiféle korrelációt nem mutat, mivel az a „natio”, vagyis a (bele)születés eredeti jelentése szerint valamiféle származási, vérrokonsági kapcsolatot tételez fel. Nem szellemi, vagy lelki rokonságot ám! Persze, az ilyesmi is igencsak működik manapság! Vagyis, értelmezhető úgy is… ha éppen úgy (Hiszen vannak olyanok is ám, akiknek százszámra vannak unokatestvérei)!

Vagyis, mostanság nem is tudható, hogy mit is ért a jónép (értünk? – értenek?) „nemzet” alatt. Ha nem éppen a kedves rokonságot? Merthogy, ugyebár van a család (familia) élén a családfő (pater familias); a szélesebb család, meg a barátok (familiares); a nemzetség (cognationes, clan, suas – enyémek, mieink); törzs (tribus); nemzet (gens), ahogyan tudni illik! Ami, tudni illik, hogy a „genetika” kifejezés szótöve. Meg a nemzésé is, ami egy kellemetes tevékenység, eredményeképp jónéhány generációval később nemzet lehet az aktusból, ha minden jól megy…

Bár – állítólag – Ádámról meg Éváról mind rokonok vagyunk… Viszont, bizonyos kevesek a nép (populus, plebs) nagyobb részéről ilyesmit még csak feltételezni sem igazán szeretnek. Amiből is kifolyólag, ha nem éppen az övéik (suas), akkor annyira sem valakik, hogy észre sem veszik az út szélén. Sőt, kicsit félretaszajtják, hogy ne legyenek útban, vagy a szélén se, hiszen az árokban már nem is látszanak. Hát így.

Viszont vannak kevesek, akik érdemes atyafiak (cognationes), még ha nem is vérrokonok, csak amúgy, szellemileg, na, akkor részei a nemzetnek. Ahogyan azt anno itt is értették, még valamikor a nemzetes-uraimék idejében. Kezdhet végre értelmezhető lenni a mostani nemzet-fogalom (Már, ahogyan a nemzeti nemzetesek értik manapság.)? Mivel ők aztán együttműködnek. Vagyis, akik nemcsak együtt működnek, de – ebben – egyet is értenek. Sokáig. Egy ideig. Például, egy „G”-napig. Aztán már nem. Mert nem működik együtt! Kibeszél…

Tehát, ez a nemzet-fogalom kissé másabb, mint ahogyan azt a jobbak értelmezik. Akik még jobbra vannak. Akiknek mindig kell egy vezér, akik korporációkban gondolkoznak, és szeretnek elhatárolódni innen-onnan. Akik kissé (nagyon, akár az eugenikáig) nacionalisták, noha annak Magyarországon – a magyarokat illetően – sok értelme nincsen. – Már, ha – ab ovo – kihagyandók a dologból a kabarok (palócok), a besenyők, a kunok, a jászok, akik még az Árpád-ház kihalása előtt keveredtek a magyarok közé (holmi bajorokról – még Gizella miatt se – meg svábokról, tótokról, tirpákokról, sokácokról, rácokról, oláhokról, meg az összes többiről nem is beszélve!).

Emez a nemzet-fogalom azonban erősen hajaz egy másik típusú társadalom-szervezésre. Ami másutt – gyakorlatilag, és valóságosan – egy második, bár illegális paradigma, azonban itt, most, nagyon úgy tűnik, elsődlegessé válik (vagy már vált).

A minta adott, régi, mint az egykori római köztársaság. Amiként akkor, és ott, a társadalom szerveződött. Mert, volt, ugyebár, az igencsak régi, és nobilis (ami eredetileg azt jelenti, hogy híres, ám fordítható úgy is, hogy nemes) családok fejeiből (pater familias, családfő – patríciusok) kikerülő szenátus (senes – idős, vagyis vének tanácsa) által vezetett állam – köztársaság. Szóval, családi alapon, lásd, mint elébb… ahol a főnök a családfő (pater familias), körülötte meg nemcsak a rokonok (cognationes), de a barátok (familiares) szintén, minden, amit az övéiknek (suas) lehetett nevezni. Ám, ha mindez nem a nyilvános, hanem az árnyék-rendszerben húzódik meg manapság, akkor ott a nagyfőnök a keresztapa (capo di tutti capi), aki összefogja az egészet, és vezeti a rokonokat, akik egy-egy területért felelnek (capo reggione), és támaszkodik a barátai tanácsaira (consiliere) is… ismerős?

Persze, az egészet le- „maffia-államozni” azért nem illik… (amikor még hosszú évekkel ezelőtt oktatás-ügyérkedett, az illetőt nem igazán kedveltem, mert nem jól csinálta, még ha jót is akart, és ma sem értek egyet mindenben vele) nem illik akkor sem, még ha nagyon hasonlít is! Mert attól, hogy ha valami sárga, tollas meg hápog, úszik, és imádja a vizet, sőt, úgy is néz ki, az még nem egészen bizonyosan kacsa…

Ugyanis, az ilyen képlet – egyszerűen azért, mert nem az árnyékban működik, hanem a tűző napon, vagyis ez az elsődleges paradigma önmaga – egy teljességgel legális hatalom-szerveződés. Állam!

(Ugyanis, amikor már sem a szenátus, sem a patríciusok, sem a plebsz nem óhajtott holmi politikával foglalatoskodni, katonáskodásról nem is beszélve, mert volt miből meg mivel szórakozni, akkor előbukkant egy ambiciózus figura, bizonyos Julius Caesar… egy capo di tutti capi. Egy primus inter pares. Rettenetesen népszerű – populáris – volt! Egy nagyfőnök… és az állam polgárainak akkoriban már nem is kellett dolgozni – gondolkozni se nagyon – mert dolgoztak helyettük a szolgák – servi. Persze, a helyes – inkább okos – viselkedés még a módos polgártól is, már akkor is, ott is az volt, ha a rendszerbe betagozódva bölcsen, szolgai – szervilis – mód idomult a hatalomhoz. Mivel a hatalom olyan finom distinkciókra sehol sem képes, hogy az „ellenzék” és az „ellenség” nem egészen azonos, hát, akinek nem tetszett, az jól megkapta Filippinél a magáét!)

Na, szóval, bölcs, aki ehhez tartja magát…

De manapság azért nem – egészen – így működnek a dolgok. Igaz ugyan, hogy sárga, tollas meg hápog, úszik, és imádja a vizet, sőt, úgy is néz ki, az még nem egészen bizonyosan kacsa… hiszen a módszert átvették holmi barbárok, aztán jött is a sötét középkor, amelyben világosan látszott az állam – ilyetén – működése.

Ha ugyanis valaki annyira családfő, hogy na, sőt, vezér, és nem csak erőszakos, de még erős is, akkor ő lesz az „isten kegyelméből” uralkodó, király, az állam feje. És körülötte nem csak a família, meg a rokonság, hanem mindenki, függő helyzetben! Különféle szerviensek, már nem annyira szolgálók, mint inkább nobilitás, akik nemcsak híresek ám, de nemesek is. Persze, szervilisek… de még mennyire! És akkor jár nekik a feudum (eredeti értelemben díj. A szolgálatért!). Hűbér, amit hűséggel, meg a javak valahányad részével szolgál meg – vagyis tributum. Ami akkoriban valamilyen domínium (uradalom). Formájában pedig többnyire latifundium – vagyis földbirtok. Akkoriban. Amit a nobilis szerviens a királytól kap! Ezt neveztük feudális társadalomnak… ahol még – elvben – a jobbágy is földbirtokos, csak neki speciel muszáj dolgoznia, mert alatta csak a talaj…

Persze, a nobilitás okán az ilyesmi öröklődik… vagy sem!

Ugyanis, van ennek másmilyen változata is. A törököknél a szpáhi-birtok nem öröklődik, mert azt a szpáhi saját személyében – és nem családilag – a fényes-tekintetűtől kapja, és ha nem eléggé szervilis, vissza is vehetik tőle, sőt, kaphat helyette selyemzsinórt!

Hát, azért…

Végül is, mi a neo-feudalizmus?

 Valami olyan kevercs, ami egyszerre mutat mindenfélét az előbbiekből.

A fényes-tekintetű ugyanis, saját személyében ritkán jelenik meg, a díván tanácskozik, ő meg valahol vagy ott figyel a háttérben, vagy sem, soha se lehet tudni… Viszont, ő majd’ mindenről tud – ami éppen érdekli. Ami meg nem, arról – nem. Tehát, nemcsak a díván, hanem mindenki jól teszi, ha azt érzi, rajta a fényes tekintet! És nemcsak földig hajol az akarata előtt, de lesi, hogy az vajh’ mi is lehet, és megpróbálja kitalálni előre, sőt, azt is, hogy ha netán óhajtana valamit, azt hogyan, s miképpen…

Egy miniszter (szolgálattevő) ugyanis éppen, hogy olyan nem hatalmas, csak azon terület felett az, akiket irányítani hivatott… nem annyira fényes-tekintetű, de azért az csillog ám! Tehát, jobb lesni az óhaját, neki is (capo reggione?)! Biztos, ami biztos.

És ott vannak a familiárisok. Ők a lovagok (equitis)… Akik az egész (gazdasági) hátteret működtetve szolgálják a hatalmasokat. Nem mindig exponálják magukat a politikában, de a fényes-tekintetű tudja, mindről, hogy az övéi (suas). Ha meg nem eléggé, vagy kissé túlzottan is nyíltan ügyetlenkedve, akkor az illetőnek annyi (Mengyi? Neki annyi! Például.).

Persze, a fényes-tekintetű körül sokan sündörögnek, ezért, azért, némi kegyért, és az olyan fülbe suttogva ad neki ötleteket, van, akinek ez a hivatala, megfelelő díjazás (feudum) ellenében, de van olyan is, aki a háttérből látszólag ingyen is jó tanácsokat ad, ha bonyolódnak a dolgok (consilione)…

Ámde, minden dolgok lényege, hogy a fényes-tekintetű kegyes jóindulatáért igazi versengés legyen, mert ha egy-egy alvezír, szpáhi-lovag, vagy hasonló, ellustul, elbízza magát, netán elszemtelenedik, és nem ad kellő tiszteletet, akkor úgy megsimicskul, hogy spéder!

Nos, ebben különbözik a dolog a klasszikus, európai feudalizmustól. Abban ugyanis, ha valaki megkaparintotta a díjat, azt még a nobilis ükunoka sem eresztette, kegyvesztés ide vagy oda, legfeljebb nem volt muszáj udvarolnia. És létre is jöhettek holmi bárói ligák, aztán a király kapkodhatott, ha András, pecsételhette arannyal, vagy ha János – főleg, ha földnélküli – muszájból alá kellett írni némi ezt-azt, nagy alapszabályt (középen s nyugaton majdnem egy időben).

De nem így keleten! Ott a rendszer stabil. Lám, a szpáhi-birtok sokkal kezelhetőbb dolog, ha a fényes tekintettel megfigyelvén érdemtelenné válik, akkor bizony, kipottyanhat a pikszisből! Tehát versenyezni kell a kegyekért! Tudja azt jól minden mameluk.

Na, kérem.

Mostan meg ismét előkerül egy jó, régi magyar szokás, ha valakik valamiért a törvény elé keverednek… Mert, a törvény előtt mindenki egyenlő, de tudjuk jól, hogy mindig vannak egyenlőbbek! Az egyenlőbbeknek meg külön tábla jár ám! A kényes ügyeket elbírálandó, eljárni közigazgatásilag máshogyan szükséges, ha a nobilisok között adódna némi nézeteltérés, avagy a hatalom érdekei úgy kívánják éppen, akkor a törvény előtti fokozottan egyenlőbbek számára jog-szerű (persze, jog-szerű, és nem jogos, netán – isten mentsen – igazságos) elintézést biztosítanak holnaptól, úgy ám!

A plebsznek meg marad az úriszék, huszonötöt a deresen, nahát!

Mert az úgy dukál! Nos, kérem szépen, tetszenek immár sejteni, hogy mifene az, a neo-feudalizmus? Nem?

Sebaj, majd meg tetszenek tanulni a gyakorlatból, saját bőrön…

IGEN, NEM, NEMIGEN…

(népszavazás, október 2.)

ISMERTETŐ A HÁTSÓ BORÍTÓN

meg egyebek

(Ira M. Archa legújabb, KILENCEDIK könyve)

Úgy tűnt, a XXI. századra eltűnik végre a XX. század összes nyavalyájából legalább a diktatúrákra való hajlam, a nacionalizmus túlhajtásának betegsége, meg a vallási türelmetlenség. Hát, nem…

Persze, a különféle titokzatos szolgálatok – tetszik nekik, vagy sem – muszájból is kiszolgálják a különféle hatalmasok ellenőrzés-mániáját. (Demokráciákban éppen úgy, mint kemény, meg szoft diktatúrákban.)

Persze, ha egy ügynökség független, meg globális, akkor egészen másképp működik! Ámde, hiába titkos, zöld, meg humánus, éppen ezzel szúr szemet a többinek. És akkor nekiláthat megvédeni önmagát, lehetőleg még titkosabb módszerekkel.

Persze, ha mindenféle fiatal zsenit összegyűjt, ezt valamivel jobb eséllyel teszi. Már, ha van ilyen ügynökség. Ha nem fikció. De, sajnos, az.

A Zöld, meg Nagyapó pedig, a többiekkel együtt próbálja a világot a normalitásban tartani. Ha nem fikció volna mind, akkor talán sikerülhetne…

Ízelítő a könyvből (részlet):

- Például, lehet, hogy az egész utólagos „migráncsozós”, menekült-hisztérián most az értelmesebbje csak röhög, de ebből még mindenféle kellemetlenségük lehet majd. – mondta a Zöld.

- Hmm… nem tudom. – ingatta a fejét Nagyapó – még azt sem, hogy mi az okosabb, meg etikusabb: elmenni, és igennel szavazni, vagy otthon maradni…

- Te nem vagy kényszerhelyzetben. – mondta a Zöld – De, például egy közalkalmazott, vagy köztisztviselő, ha nem megy el, annak bizony, nyoma lesz!

Nagyapó hangosan gondolta tovább:

- Az biztos, hogy a jegyzéken üresen maradó helyek megmutatják, ki nem ment el…

- Bizony… és a frissülő Kubatov-lista alapján még kiagyalhatnak valamit! – bólintott finoman a Zöld.

- Arra gondolsz, hogy a munkahelyükön fogják diszkriminálni, felelősségre vonni őket? – tűnődött Nagyapó.

- Olyat nem tehetnek, de nálatok kirúgni bármilyen egyéb ürüggyel, lehet bárkit. Például, fúzió, és leépítés… de akár más következményei is lehetnek! – eresztette fél-árbocra a pilláit a Zöld.

Nagyapó elgondolkodott:

- No, igen… mondjuk, a következő ilyen alkalommal véletlen kimaradnak a választók jegyzékéből… persze, más ötleteik is lehetnek. Már volt itt visszamenőleges törvénykezés is, kiagyalhatják, hogy aki nem vesz részt a szavazáson, nem él a jogaival, annak meg minek is, ha annyira passzív, hát attól akár meg is vonhatják.

- Pontosan ez a prognózisom. – jelentette ki a Zöld – Már vannak is, akik éppen ezen dolgoznak, törvényjavaslaton, éppen ilyen logika mentén. Bevezetni egy „aktivitási cenzus”-t. Hogy, aki nem megy el, azt törölhetik, azzal, hogy fölösleges nyilvántartani, mert politikailag passzív. Vagy, csak aki regisztrál időben, csak az voksolhat. De azt csak október közepén nyújtják majd be… amikorra már kilistázzák az íveket. Persze, még bambulhat a nép nálatok jó darabig.

- Cenzus? Az EU-ban? Botrány lenne…

- És ha az a távlati cél? Ha már nem jön elég pénz? Egy jellegzetesen itteni új-feudalizmushoz jobb kívül! Sokan nem látják át. Mert bőven vannak, akik az egészből nem értenek semmit, aki meg érti, az élvezi is a hasznát.

- De egyszer majd az egész robbanni fog…

- Biztos vagy te abban? Mert én egyáltalán nem. Nagyobb a valószínűsége annak, hogy nálatok változás csak külső kényszer hatására következhet be. A számításaim ezt mutatják.

- Még a reményt is elveszed?

A Zöld erre nem válaszolt.

Na, ne tessék azt gondolni, hogy az egész könyvben ezen kell rágódni! Nem! A könyvben nem!

Már csak azért sem, mert a könyv továbbra is a „fikciós kritikai irrealizmus” műfajában (továbbra is) maradva, sokkal inkább vidám, kissé malac, és gyermekded… mint az előzőek! Tehát, ha valaki gondűző olvasmányra vágyik, akkor itt van, ingyen letölthető, mint az előzőek is:

https://drive.google.com/file/d/0B4fyI0tPjzuZMldGU1o0WUFFUG8/view?usp=sharing

Ámde, ha már olvasni szánta el magát valaki, legalább – ha ki nem is nyomtatja, hisz addig ingyé’ van – legalább nézze meg a borítóját is, ha már egy M. Archa annyit vacakolt vele (amíg a tinó – lektorálási célból – el nem olvasta az irományt), itt megtekinthető (meg letölthető):

https://drive.google.com/open?id=0B4fyI0tPjzuZN2hnRnNyMmJLWXc

NEMIGEN

Elmegyek szavazni!

Azon rágódtam, hogy mi a helyes magatartás ez ügyben.

Rájöttem! Ki kell nyilvánítanom az egyértelmű véleményem.

Mert a feltett kérdésre nincsen helyes, és vállalható válasz, viszont van véleményem is, meg akaratom is! Persze, hogy a szuverenitásról is. Meg az emberiességről is. Meg arról is, hogy van helyünk Európában, és azt nem hagyhatom veszélyeztetni, noha az unióval kapcsolatban komoly hiátusokat érzek… „én nem ilyen lovat akartam” ugyan, de – legalább – ez van.

Viszont a lapon majd két karika lesz, pipálandó, vagy ikszelendő… és nekem egyik sem tetszik. Tehát, majd felrajzolok egy harmadikat, beikszelem, és azt írom majd mellé, hogy NEMIGEN.

Legalábbis, én ezt tenném. Indul a kampány! Én ezzel szállok bele:

Voksoljon arra, hogy NEMIGEN!

MIGRÁNCSOK, MEG MIEGYMÁS

- Buksi! Mi ez a csúfság? – kérdezte az óvónéni.

- Migráncs! Nem látod? – nézett fel az alkotás közben Buksi.

- Lila, meg zöld foltokkal? Nem szép. És miért potyognak a könnyei? És ekkora, hegyes fogakkal akkor miért vigyorog?

- Mert, nem is szír. Csak aztat mutattya! – fejtette ki Buksi.

- Na, de mi az, ami nála van? – nézte a fenyegetően fekete ábrákat az óvónéni.

- Pajszer… azzal veszi el a munkahelytet… meg erősen szakol. – magyarázott Buksi.

- És a másikban? – kérdezte az óvónéni.

- Csavarhúzó.

- Minek az neki?

- Azzal teszi tönkre a kultúrát. Szétszedi, bizony ám! – bólogatott Buksi.

- Jaj, hát nem tudod? A migránsok csak akkor feltűnőek, ha egyszerre sokan vannak. – magyarázta az óvónéni – Egy-egy, szinte nem is látszik. De ne félj, majd megyünk szavazni, és akkor nekik annyi. Kevesen se jöhetnek ide. Nem bánthatnak!

- Biztos?

- Biztosan. Vigyáznak ránk a kormánynál. Nem okoznak gondot!

- Nem? – nézett Buksi az óvónénire csillogó szemekkel.

- Ne is gondolj rá. Hiszen, vigyáznak rád! Sőt! Ezen ne gondolkodj. Hiszen, a kormánynál vigyáznak, hogy ne is kelljen! Ha ilyenen gondolkodsz, az baj, tudják ám a kormánynál, neked is jobb, ha nem gondolkodsz, egyáltalán!