Holnapután ügynökség

Holnapután ügynökség

HETEDIK CIKKELY, MEG A HU-EXIT

vagyis, kigolyóznak

2017. május 17. - Ira M. Archa

HETEDIK CIKKELY, MEG A HU-EXIT

vagyis, kigolyóznak

Mintha valaki már mondta volna, hogy nem akar olyan klub tagja lenni, amelyik simán befogadja…. Persze, azért nem így!

Mármint, hogy kiraknak Európából, „mint macskát sz***i, ha kell, vérünkön és taknyunkon”!

…Hiszen, kényelmetlen dolog is az a tagság. Belepofáznak ottan mindenbe, azért a pár garasért, amit ideadnak! Hát nem! Hiszen, a buta nép beszavazta magát anno, már bonyolult dolog kikavarodni onnét. Ha csak így nem!

Mondjuk, így sikerül is, bár például a britek ezt önként, saját elhatározásból teszik, itt erről meg még nem volt népszavazás… de majd lesz, csak éppen nem itt. Hanem ott.

Hát, Nemzetes Uraim, ez bizony sikerült! Mármint a Nemzetes Uraknak. Csak ezzel az a baj, hogy nem csak a Nemzetes Uraimékat, hanem mindannyiunkat…

Persze, megérdemeljük!

Hiszen minden népnek olyan a kormánya, amilyet megérdemel.

No, de sebaj! Putyinnal, Erdogánnal meg Lukasenkóval már Nemzetes Uraimék már amúgy is jóban vannak, jó alaposan sikerült keletre nyitni. Csak ezzel meg az a baj, hogy a közvetlen kapcsolathoz útban vannak például az ukránok. Szóval, nem lesz túl egyszerű! De majd csak sikerül megoldaniuk.

És akkor már sok egyéb problémát is, például nem kell majd holmi zsurnalisztákkal vitatkozni, egyszerűen le lehet majd lőni az olyanokat, ahogy arrafelé mostanság (is) szokják. Vagy lecsukni, bár az kissé macerásabb, kevésbé hatékony. És akinek még csak piros pötty sem nőtt a fenekére, azok amúgy is idegenek (lelkileg tuti hogy azok), holmi migráncsok, vagy esetleg a nagypapa lehetett az, azokkal meg kifelé innen, de gyorsan! Vagy azokat is le lehetne – mondjuk – lőni. Mindenesetre az országot meg kell tisztítani tőlük.

Mert semmi más nem érdekes, csak a Nemzet!

 

VÉR, TAKONY, ÉS EGYÉB TESTNEDVEK

avagy az agresszió most még csak verbális?

VÉR, TAKONY, ÉS EGYÉB TESTNEDVEK

avagy

az agresszió most még csak verbális?

 

Általános emberi reakció, ha a társadalmi környezet felé adekvátan az egyén kifejezni képtelen az érzelmeit, ezért az – ezeket nem érzékelvén – többnyire negligálja, akkor a frusztráció következtében az egyén motivációja agresszióba fordulhat (pont, mint a kisgyermeki „hiszti”…).

Nos, mivel az előbbi mondat esetleg értelmezési nehézségekbe ütközhet, egyszerűsítése valahogy úgy hangzik, hogy „ha begurul, nem szól, csak odacsap”…

Márpedig, manapság a szövegeket egyszerűen kell – muszáj – megfogalmazni, csak semmi árnyaltság, mert az meghaladhatja a százötven karaktert, az olyasmit, vagy akár csak feleannyit pedig az elmúlt másfél, két évtized során szocializálódott korosztály vastagabbik része értelmezni és befogadni képtelen. Persze – példa van már rá – néhány korábbi sem.

A vita, ami rendesen tudományos tételek igazságának bizonyítására szolgáló folyamat eredetileg, így lett a veszekedés analógiája napjainkban… Az ilyesmit figyelemmel kísérni, elolvasni és értelmezni ugyanis jóval több százötven karakter befogadásánál! Kijelenteni, meg kinyilatkoztatni ugyanis jóval tömörebben, tizenegynéhány karakterben is lehet! Az meg könnyen befogadható…

Pedig, a történelem során már volt példa arra, hogy igen vastagon fejezték ki magukat pl. a hitvitázók, triplafedelű, durva kifejezésekkel illetvén az ellenoldalt, ámde többnyire igencsak hosszadalmasra sikerített tirádákkal! Hiszen egy rendesebb barokk tiráda nyomtatásban fél, akár másfél oldal, de belső mondatszerkezete miatt részekre szétszedni képtelenség, mivel szigorú logikájú mellékmondatok hálózata, a többnyire főként határozói, vagy jelzői mellékmondat-szerkezetek miatt.

Mégis megértették!

Manapság azonban minden ilyesmi állandó félreértések táptalaja. Mivel az ilyesmit értelmezni, természetesen hasonlót előállítani sem képes… márpedig, ha egy motiváció-láncolat fogalmi szinten sem képes manifesztálódni – vagyis, ha az egyén önmaga számára is képtelen szavakba foglalni, nemhogy kommunikálni ezeket – akkor, az ezek feletti düh-kitörés tökéletesen megmagyarázható. Akkor jöhet a kezdetben csak verbális agresszió, durva kifejezések laza halmaza (pl: G**i, vagy taknyán-vérén, stb.), amire a környezet meglepetéssel, esetleg értetlenül reagál… mert arra már muszáj neki. És akkor jöhet a csihi-puhi!

Persze, mint minden ilyesmi, ez is intelligencia kérdése.

Bizony, az intelligencia… ami tulajdonképpen gondolkodási potenciál, beleértve a műveleti sebességet is, csakhogy, minden gondolkodási művelethez alapvető adatok; premisszák szükségesek, ezek ismerete hiányában semmiféle művelet nem végezhető (például: mennyi az annyi, ha őneki ennyi, ezért másnak semmi, így neked meg annyi! …Ámbár ez nem osztás, vagy esetleg kivonás… vagy mégis?). A premisszák ismeretét nevezhetjük például műveltségnek.

Műveltség, vagy latinosan kultúra. Persze, így nem túl nagy intellektuális teljesítmény, ha a különféle már ismert folyamatok, vagy történelmi analógiák (láttam én már karón varjút) nyomán következtetni képes valaki. Csak ahhoz érdemes például a történelmet is alaposabban ismerni.

Amihez a százötven karakter kissé kevés!

Ez nem okoz gondot sem azoknak, akik érzelmi alapon interiorizálják mások kinyilatkoztatásait, sem – sajnos – a kinyilatkoztatónak.

Egy hatalomból kinyilatkoztatott világkép ugyanis kényelmes, ha valaki a tényleges tartalmára valójában nem is kíváncsi, mivel úgysem érti, az ilyesmi ugyanis érzelmi, meg hit alapú elköteleződés.

Persze, ezt a tudománnyal szemben a keresztényi hit előbbrevalóságát hirdető Tertullianus is megszenvedte, mivel hiába származik tőle a „hiszem, mert lehetetlen” kijelentés, de gyorsan kiközösíttetett, amikor a homouzion avagy homoiuzion vitában esélyt adott Arius püspök nézeteinek, és így eretneknek nyilváníttatott. Mondjuk, ez a sztori is majd’ kétezer éves. A hit igazságát és a tudományos valóságot ugyanis komoly szellemi tevékenység szétválasztani, még a tizenkettedik századi muszlim Averroes (Ibn Rusd, teljes nevén Abu l-Valíd Muhammad ibn Ahmad al-Barbari) számára is ingoványossá vált a terület hit és kortársai szemében. Különösképpen jóval később még Galileo Galilei számára hasonló mód, amikor az állítólagos kinyilatkoztatás alapján, és az ókori Ptolemaiosz által is megerősíttetett geocentrikus, lapos földű világképpel szembe szállt volna – állítólag – azzal a dobbantással, amihez az „eppur si muove” kijelentést ragasztotta volna. Persze, nem tett ilyet, megúszandó a máglyát… na, kinek lett – akkor is – igaza (netán később)?

Hiába is veszekednek ilyen buta részleteken a tudákosok, a fenét se’ érdekli, különösen nem a bonyolult, érthetetlen levezetésük, mivel nekünk megmondták a Jók, hogy mi hogyan van, aztat megszoktuk! Na, meg mondták azt is, ki a Gonosz, és az csakis úgy van, nem kell problémázni, hogy miként volt, van, mert megmondták ám, ez mostan a huszonegyedik század, ez hit kérdése, nem másé! Na! Érthető?

Remélhetőleg.

Az emberiség átlag-intelligenciája ugyanis állítólag százas, tehát van, akinél ez sokkal több – akár százhatvan, száznyolcvan is lehet –, így – szükségszerűen – többeknél ez meg kevesebb. Egy jól képzett német, vagy belga juhászkutya IQ-ja meg nagyjából hetvenöt.

Márpedig, ezek a többnyire kedves és szolgálatkész ebek kiválóan alkalmasak arra, hogy ha a gazdi „csibész”-t kiállt (persze, helyette más kifejezések is beidomíthatóak, pl. „idegen”, „ügynök”, „bérenc”, stb.), teljes energiával vessék rá magukat a meghatározott célpontra. Függetlenül attól, hogy a kérdéses egyed valóban bűnöző-e, vagy éppen a gazdi az… mivel neki az igazodási pont a gazdija.

Egy rendes juhászkutya pedig gyakorlatból is sejti, hogy ki a csibész, kit kell megharapni (hiszen például hangoskodik, tiltakozik, ezért feltűnő), és az ebet többnyire már utasítani sem muszáj!

Az ebek tulajdonképpen ragadozók, falka-vadászok, ahol a vadászatot az alfa, a falkavezér indítja el. (Az alfa az, aki helyén a gazdi állhat.) Rendesen az alfában túlteng a tesztoszteron, meg az adrenalin, kemény macsó, és számára épp úgy, mint a falka számára támadásra hívó kulcs-inger mind a menekülés, mind az ellenállás… Akkor pedig…

És az ilyen eset bekövetkezése esetén a felelősség – talán – nem is az ebet, hanem a gazdáját terheli!

Akkor pedig valóban előkerülhet, akár az utcákon is, mindenféle test-nedv. Patakokban.

Nos, tehát, kérem szépen, a felkínált analógiák alapján – már aki képes rá – szíveskedjenek elgondolkodni a verbális agresszió tényleges agresszióba való átcsapásának nagyon is valószínűsíthető lehetőségén.

Mert már – ha nem is utcán, de aluljáróban – lett is ilyen.

 

 

A NEMZET FOGALMA – MAGYARUL

most komolyan

A NEMZET FOGALMA – MAGYARUL

most komolyan

 

Nemzet:

Elvben a latin „natio” fogalmával szokás azonosítani. A latin kifejezés azonban helyesen fordítva szó és fogalom szerint „született”, és nem nemzet. Jelent persze csoportot is. Persze, ennek is van jelentősége. A magyar nyelv azonban másként gondolkodik, nem indo-germán, és jóval kevésbé patriarchális, tekintve, hogy a nemzés fogalomkörébe tartozó latin szavak gyöke a gens egyenes fordítása egyrészt egy, másrészt férfi.

Ugyanakkor például a latin eredetű angolszász szó: nation – jelentése is többféle értelmezésű lehet, például az USA-ban származástól és rassztól függetlenül leginkább az elkötelezett állampolgárok közösségét jelenti.

Mit jelent tehát magyarul valójában a nemzet?

Ha feltétlenül nyelvileg szeretnénk megközelíteni, akkor igei eredetű, a nemz gyökre fejthető vissza. Hasonlóképpen működő nyelvi logika szerint, mint az érez – érzemény – érzet, olvas – olvasmány –olvasat, ír – iromány – irat, stb; vagyis a nemzet a nemzés, mint aktus manifesztálódott eredménye. Ez – bár így kissé cseppfolyós a fogalom – logikusan valamiféle leszármazást, rokonságot tételez fel a fogalom csoportjába tartozók között.

(Ha azonban ezen a vonalon gondolkodva vizsgálódunk, az indukció szükségszerűen vezethet tévútra, valamiféle szélsőséges nacionalista beltenyészet irányába. Ez a mai magyarországi népességet tekintve is eleve fals levezetés lenne, mivel a történelem során, sőt, már a honfoglalás idején is kevert nép a magyarság, mely később több felől, többféle eredetű népet olvasztott magába.)

Ha történelmileg tekintjük, ez a nemzetfogalom korábban, a hazánkban egyébként is hiányosan végbement polgárosodást megelőző időkben egyértelműen a „nemesség” szinonimájaként működött. Ily módon tehát a fogalom fellazulása és többféle mód is értelmezhető mivolta ennél újabb keletű, és a több féle értelmezése is különféle interpretációk kérdése.

Végül is, mit jelent ma a nemzet?

Napjaink nyelvhasználata ebben igen következetesnek mutatja magát, és noha gyakran használják egyesek a kifejezést a „nép” (populus) helyett, véletlenül sem azt értik alatta. A nemzet egyértelműen szűkebb fogalom, sőt! A „nép”-től ezen okból nem teljes körűen, bár nehezen tisztázható, hogy a halmazt minőségében, vagy mineműségében megkülönböztetett fogalom gyanánt értelmezik, illetve működtetik.

Tulajdonképpen egyfajta elköteleződött önmeghatározás, amennyiben egy meghatározott csoporthoz való tartozást jelent, ámde az egyén csak akként lehet a „nemzet” része, amennyiben a többi, a körbe már beletartozó egyén is elfogadja ebbéli mineműségét.

Ez azonban nem elvi, hanem gyakorlati síkon tisztázható! Vagyis, bár a kandidáló a nemzethez tartozónak érzi és tudja magát, és ezen csoporthoz való tartozását önmeghatározó kijelentéseivel is alátámasztja, maga a csoport még nem biztos, hogy befogadja, mivel egyes esetekben ahhoz az egyén elkötelezett cselekvései sem mindig elegendőek. Egyéb feltételeket is támaszthat vele szemben a csoport, és nincsen összefüggésben sem fizikai, sem szellemi teljesítménnyel (az utóbbi egyenesen nem kívánatos) máskor viszont a csoport belső kapcsolati hálója az illetőt eleve beletartozóként fogja fel. Tehát, mind az elfogadás, mind az el nem fogadás, vagyis a kirekesztés működése gyakorlatilag is esetleges, bár mutathat némi szelekciós sémát.

A nemzethez való tényleges tartozás tehát az egyént mintegy felemeli magához a közönségesből, úgy is, mint új – a kívül maradottak számára sokszor tisztázhatatlan, hogy miként működő – minőségbe, vagy mineműségbe.

Ez az a nemzet tehát, amely – immár gyakorlatilag – a nép felett áll, és önmagát megkülönböztetve válik ki, különül el a közönségestől. A valóságtól függetlenül, ezt a mineműséget pozitív fogalomkörbe tartoztatva minőségként, ekként felmagasztosítva különbözteti meg, fogja föl önmagát.  Márpedig, ha különb, akkor nem csak a státuszának, hanem a lehetőségeinek is különböznie kell a közönségesekétől (Ez ma már, az anyagiakat illetően ténylegesen így is működik)!

Napjaink egyik fő problémája, hogy a jelzők nélküli demokrácia idejéből visszamaradt retrográd eredeti, mindenkire vonatkozó törvényi szabályozás miatt ez csak kissé bonyolultabban kivitelezhető.

A nemzet ezért folyamatosan, szinte kapkodó törvénykezési manőverekre kényszerül. Jóval egyszerűbb lehetne, ha a nemzethez tartozókat a közönségesektől megkülönböztetve taxatíve ki lehetne emelni a vonatkozók alól, mert bár a jelenlegi gyakorlat ez, jogi indoklása ezeknek manapság az előbb említett okokból néha igencsak nehézkes. A nemzet ugyanis az „egyenlőbbek” halmaza. Ezért volna szükséges a jelen gyakorlat szerinti alkalmi eljárási vagy jogi manőverek, meg saláta-törvények helyett általánosan kiemelni a nemzetet a közönségesekre vonatkozó jogi szabályozás alól! Hiszen a dolgok valójában most is így működnek, sőt, már egy jó ideje, hogy például a bizalom megingása okán egyes közönségesek hivatal és vagyonvesztésre ítéltettek, csak a nemzetnek ezt indokolni, és megmagyarázni komplikált ma még.

A nemzetet a törvények fölé kell emelni! Ebben az esetben a nemzet nemzetesei törvényesen ítélkezhetnének a közönségesek felett (úriszék), és nem csak verbálisan, hanem de facto is módjában állna a közönségest vérén-taknyán csúszva kirángatni a közéletből! Ítélhetne deresre vonást, akár huszonötöt, vagy ötvenet is az olyanokra! Akkor flottul mennének a dolgok. Most meg még bonyolult kicsit.

Végül is, összefoglalva, mit kell a nemzet fogalma alatt ma érteni?

Mint általában, a dolgok jelentése a változó körülmények következtében változó nyelv által napjainknak megfelelően meghatározott. Így a nemzet fogalma is:

Végső soron, még csak egy bizonyos politikai párt szintjén sem fogalmazható meg! Minden átfedés ellenére, nemcsak hogy nem azonos, de jóval szűkebb halmaz! Hiszen manapság a nemzet önmaga határozza meg, hogy ki tartozhat hozzá! Vagy pontosabban, azon egyesek határozzák meg a többiek beletartozását, akik, vagy aki ennek részese, és központja, leginkább hasonló A. A. Milne meghatározásához, úgy is, mint Nyuszi rokonai, barátai és üzletfelei…

DEMOKRÁCIA – A MEGTANULATLAN LECKE

DEMOKRÁCIA – A MEGTANULATLAN LECKE

 

Hogy ez a M. Archa miket állít? Ejnye!

Pedig igaz… az ugyanis úgy volt, hogy a marhafőben kifőtt valami, amit – úgy vélte – némely kisebb és bizonyos szempontokból szimpatikusnak tűnő párttal talán megoszthat. Nem, mintha azokkal mindenben teljesen egyet értene, de ebben-abban biztosan… szóval, jelezni óhajtotta volna feléjük a kifőzöttet. De nem lehetett!

Mivel hogy elektronikusan nem lehet velük kapcsolatba lépni… csak úgy; hanem, és kizárólagosan akként, hogyha mindenben elköteleződik az irányukban. Vagy tag lehet, vagy tagjelölt támogató, vagy slussz! Mivel hogy azok a honlapok ekként vannak beállítva… nehogy holmi vitatkozós trollok, vagy mifene beleszemtelenkedhessék a szépen kidolgozott gondolat-rendszerükbe! Olyat aztán nem! Még, hogy megnézni, meghallgatni, megvitatni, vagy megbeszélni bármit? Vagy oda figyelni bárkire, ugyan már! Kinyilatkoztatás van, nem párbeszéd! Csomag, amit vagy egyben, vagy sehogy! Mert manapság aztat így köll, megmondja a markecinges… no, meg a multiknál is így megy, vagy benyeli a delikvens cuzammen, vagy coki!

Még, hogy demokrácia, ami igen kényelmetlen, mert a dolgok közös megvitatásából áll, amikor pedig csakis ők tudják a tutit! Olyannal nem állnak szóba, aki nem kajálja meg a teljes menüt, és holmi a’ la cart… Kapcsolatot teremteni? Ugyan már!

Még olyanok sem fogadnak üzeneteket, mint akiknek alaptermészete a polycaudalitás, vagy éppen a pillanat… velük csak úgy kapcsolatot keresni nem lehet! Még olyannak sem, aki ezzel-azzal egyet is értene, talán kérdezne is, esetleg megvitatna valamit, vagy személyre szabott tájékoztatást szeretne… hát, egy frászt! Ők csakis olyanokkal állnak szóba, akik mindenestül azonosulnak! A többi meg ellenség! Pont, mint a „nagymenő” pártok!

Párbeszéd, vagy némi vita a népséggel? Ugyan már! Szóba állni bárkivel, aki önállóan gondolkodik, és nem ab ovo mindenben ért egyet? Osztán még győzködni is kellene, oda-vissza kommunikálni, ami fárasztó dolog… vagy elfogadja a kinyilatkoztatást, és interiorizálja az egész dogma-csomagot, vagy hess!

Hát nem…

Nem is azért mondom, de a demokrácia úgy működik, hogy a népség az agorán, vagy a fórumon meghányja-veti a felmerülő problémákat, a gondok gondolatokat szülve együttgondolkozásra bírják a résztvevőket, érvekkel meg ellenérvekkel támogatják, vagy szétbontják a különféle hipotéziseket, hogy közösen gondoskodhassanak megoldásokról… valahogyan így. Ha meg nem áll szóba, megvitatni semmit, abból csak autokrácia, meg diktatúra származik, nem demokrácia!

Bár, az is lehet, hogy tévedek, mivel az ilyenek honlapjai is valamilyen sablon szerint működnek, és csomagban kapva muszáj nekik pont úgy, mint holmi kormány-pártnak… vagy nem. Nem?

VISZKETŐ NEMZETI TENYEREK

VISZKETŐ NEMZETI TENYEREK

Egyeseknek viszket, mostan már nagyon!

Mert kijár már néhány nem túl barátságos saller meg tasli a nemzetáruló értelmiségnek, ennek a belső ellenségnek, úgy ám!

Aki nem holmi tejbetök, hanem tökös nemzeti macsó (mondjuk, éppen lehet akár csecsen is; ámde a nemzet nemzetes részévé szervesülve), az már tudja, mi is a teendő ezekkel az elfajzott agyasokkal, ezekkel az idegenszívű, elidegenedett idegentől pénzelt ügynök-palántákkal… akik nemcsak, hogy nem azt gondolják, amit köll, hanem saját kútfőből tudálékosan agyalnak, talán épp a nemzetesekkel ellenkezve! És előgyünnek, tán repülővel… a társadalmat nyitni.

Nyílt társadalom? Mostanság? Nem olyan idők járnak, csúf szelek fújnak, ilyenkor butaság sokat szellőztetni! Ugyebár, az nem volna baj, ha kimenne az a babgőzös, meg meleg ájer, bár menne mind, ugye, a baj az, ha éppen bejönnek az ilyenek! Pedig bejönnek, állítólag a gonosz repülővel hozatja őket, az utcákon pampogni! Szájalni, szabadon! Mert nyitva a nyílászáró… jobb azt csukva tartani!

Nyitni? Nyíltan? Manapság? A frissen épült kerítésünket?

Momentán meg előjött ez a momentum. A pillanat. Szájalnak a taknyosok! Nyílt szív, nyílt ész, nyitott tekintet, meg nyílt sisak… meg hogy nem félnek! Pedig… teljes téboly. Hogy mit akarnak, azt nem lehet tudni, csak azt, hogy mit nem, meg kinek a nótáját fújják, nohát, ezek is nemzetárulók! Hát ezt tanulják az iskolában? Milyen iskola az? No, nehogy már! Hát jó ez?

Még, hogy nyitott társadalom, nahát! Huzat van ám, mindent – és az ilyeneket – leghelyesebb becsukni! Vagy éppen ki… tán le; esetleg feljelenteni, vagy megfegyelmezni… eltángálni, átnevelni, rávezetni, meg egyet ide, másikat oda: szétcsapni közöttük; összeszedni, visszazavarni. És van még igekötő! Meg saller, tasli…

Ide nem kell ám olyan, aki agyal! Itt most gépolajos körmű melósok kellenek, akik teszik azt, amire betanították, oszt’ jónapot (Esténként meg nézik a közszolgálatit, vagy a nemzeti kereskedelmi csatornákon, hogyan csúszkálnak a celebek a sárban, esetleg szavaznak arról, hogy ki az, aki a legszimpibb, mikor kamerák előtt csupasz altesttel több csupasz nőt is megdug valahol a trópusokon, és ki az, akit onnan leghelyesebb kib…ni!). Máson meg minek agyalni? Hiszen a nemzet majd megmondja, mit, meg hogyan…

Bizony ám, a nemzet!

Pont abban az értelemben, amiként anno… a nobilis nemzet, úgy ám! A Nemzetes Uramék! Mert ha ugyan azok az eredeti régiek anno félresöpörtettek, helyette mostan az egészséges vidékről kitermelődött egy erős, igazándi, új nobilitás, nemzetes szentség, mely képes elkormányozni a plebszet ide, meg oda, hogy nekik jó legyen (mármint a nemzetnek, és ezáltal a plebsznek, hogy jól érezze őket, föntről, a nyakban, és ne kaparásszon semmi után az olajos körmivel!)…

Hát üzenjünk! Nemcsak Brüsszelnek, hanem azoknak az agyasoknak is: kifelé! Mind!

Itt a gondolatot az arra hivatott nemzetesek gyártják, és meg is mondják ám, hogy mit, meg hogyan, nem holmi közönséges, saját kútfőből tudományos logikával előállt ezmegazt, hanem a tutit! Amiben hinni muszáj, és semmi kétség! …Meg bűnös gondolkozás! Itten kereszténység van, de nem ám holmi csipkés-lelkületű római pápa szerinti szelíden irgalmatos krisztusi, hanem igazi, tökös, harcos, irgalmatlan erős! Olyan, amelyik szófogadóan képes irgalmatlanul odacsapni, ahová köll, ha megmondják neki a nemzetesek, hová…

Tessenek már felfogni, ide nem kellenek holmi olyan eggyetemistákok, akik nem átallnak az oktogonyon rihegve-röhögve, saját agyalmányaiktól bedrogozódva a labdát nem is harcosan rugdosni, hanem játékosan, szabadon, kézzel hajigálni hajnalig zenére, nohát! Még, hogy tan-, meg gondolat-szabadság… hát nem! Az ilyenek itt nem kellenek! Menjenek innét! Ki velük! Gondolkodás nélkül!

Kifelé minden kétkedővel, gondolkodóval, mert nem hisz a nemzetesek felsőbbségében, a kormánynál álló csalatkozhatatlanságában, aki a nemzetet a jólétbe vezeti! Éljen a nemzet (minél jobban abból, hogy a plebsz meg szolgálja)! Akik meg mást gondolnak, azoknak itt helye nincsen. Nemzetinek lenni ugyanis nem értelem, hanem hit kérdése, a kételkedés meg hitetlenség. Kétségtelenül. A hitetlenekkel meg kifelé! Az egyetemmel egyetemben. Csak sorban, mindet, egymás után…

Mert az a helyes, ha a tudálékos értelmiség, az agyasok agyát kissé meglötyögtetik a tarkókon csattanó nemzeti tenyerek, meg bunkók, azzal csillapítva a viszketést. Gondolkodás nélkül! Akiből meg nem verhető ki a bűnös gondolkodás, az húzzon innen! Akkor, azok tán meggondolják, hogy jobb, ha eltakarodnak, akár Brüsszelbe, akár odébb! Csak el, innét messzire!

Akkor, majd nem viszket!

Post scriptum:

Apropos; mi a nemzet?

Ugyanis, ha holmi írás eredményeként valami előáll, az egy irat, a varrás eredménye a varrat, az érzés eredménye az érzet (stb.), akkor a nemzés eredménye a nemzet, vagyis, lehetne ezt a „B”-betűs szóval is… csak abból botrány lenne. Bizony… Nagyobb, mint a „G”-napból. Még megharagudna minden lemenő, meg oldal-ág… a nemzet.

CIVILEK, HÉ!

RITKÁBBAN IRA M. ARCHA…

CIVILEK, HÉ!

egyébként:

RITKÁBBAN IRA M. ARCHA…

 

Ahogy idősödik – tapasztalati tény – a hentesnél vásárolt marha húsából szinte lehetetlen frissensültet csinálni. Sőt, a levesben is sokkal tovább kell főzni, mire ehetővé puhul.

Hát, így van ez.

Persze, az hogy – bár ritkábban – továbbra is M. Archáskodok, nem jelenti azt, hogy nem bosszankodok, meg szörnyülködök, csak nehezebben keverednek a gond(olat)ok megírható formába. És, ha már odakeverednek, abból hosszasabb kérődzések következtében hosszabb irományok keletkeznek. Szóval, akkor már sokkal inkább ponyvára való, mint blogba. Sajnos! Pedig az utóbbi időben is akadt éppen elég kérődznivaló! Csak – ha már az emészteni való lassabban bomlik le – emiatt csökken a reakció-idő.

No, meg a tapasztalat… ha már, akkor van elég, és emiatt a legtöbb politikai hír annyira előre látható, hogy egy ilyen vén marha szinte előre látja, figyelmeztetne is, csakhogy mire megírná, már meg is történt! Szóval, olyan jóslat, ami akár egyidejű az eseménnyel, vagy utóbbi, az már nem is jóslat. De hát, ez van!

Mindez nem jelenti azt, hogy a továbbiakban nem M. Archáskodok, csak ritkábban! Hogy ha valamiről vélemény akad, akkor azt még időben, mert eső után köpönyeg.

Példának okáért itt a „fogalom-hígítás” problémaköre! Tisztára olyan, mint a bögöly! Ha néhány farok-csapással nem lehet elhessenteni, és rendszeresen belekóstol a felsálba a nyavalyás, csak kikerget a dagonyából! Például itten van a politika… meg a politikus, politizál, és a többi!

Már most szeretném közölni minden bocival, vagy akár tinóval is, hogy olyan, hogy „civil”, az nem azt jelenti! Ugyanis, ha valaki közügyekben elbődül, az bizony politizál! Csak nem kap érte képviselői juttatásokat. A politika ugyanis mindenféle közügy intézése, véleményezése, megvitatása. Ha valaki a társadalomról nyilvánosan gondolkodik, az bizony politizál!

És jól teszi!!!

Ugyanis elég régen, holmi ógörög által megállapíttatott, hogy az ember: „zoon politikon”, mivel többnyire társadalomban képes csak létezni. Vagyis, akinek nincsenek politikai gondolatai, az vajh’ akkor micsoda?

Tehát, akkor mi a különbség a „politikus” meg a „civil” között (Juszt sem veszek részt holmi fogalom-hígításban! Megmagyarázom: a politikus abból nyer/-észkekik/, hogy hatalom-közelbe tolakodva helyezkedik, és közpénzből kavar magának ezt-azt, a civil meg az, aki ezen mérgelődik! Például, némelyek azon is, hogy kihagyták a buliból…) ?

Érthető…

Vagy, ha nem, akkor tessenek ezen kérődzni, mert ha nem, akkor hogyan tetszenek megfelelni a „zoon politikon” minősítésnek? Akkor maradunk mind, tisztelettel:

M. Archa.

 

Post Scriptum:

Lassabban készült, meg amúgy is: tizenkettedik, tehát tucat-munka, és jóval „malacosabbra” sikeredett, de azért már olvasható, meg letölthető, meg borítója is van neki, tehát a tizenkettedik történet letölthető innen:

https://drive.google.com/file/d/0B4fyI0tPjzuZejAxM0I4bGJVR3c/view?usp=sharing

Innen meg a borítója, ha valaki kinyomtatja, és papíron olvassa netán, legyen már annyira igényes:

https://drive.google.com/file/d/0B4fyI0tPjzuZT211X1drcGN6OW8/view?usp=sharing

Még valami… most, lehet, hogy sokkal nyomtató-barátabb formába dolgozódik minden eddigi tucat-mű, ha kész, jelentkezik újra a vén

M. Archa.

KÖNYVISMERTETŐ

Csakis azért szüneteltek a kissé rendszertelen morgolódások, mert belebosszankodódott a tizenegyedik M. Archa könyvbe.

Íme, az ismertetője:

Érdekes, hogy amint telik-múlik az idő, szinte észre sem vesszük, a Ma már nem olyan, mint a Tegnap. Mert hozzászoktunk. Események megesnek, mintegy mellékesen, a háttérben. Mi meg – a jónép – annyira elmerülünk a napi gondjaink monotonitásában, hogy meg sem látjuk, vagy talán nem is akarjuk meglátni, amint az általában vett szabadság halkan és csendben elpárolog, pont, mint a nyáron kivehető, amire mostanság nem mindenkinek telik. És már nyakig benne vagyunk az őszben. Néhányan ugyan fütyülnek itt-ott, de a népség meg fütyül rájuk, mert nem ér rá ilyesmire, és a minimum másfél munkahely után otthon jobb a tévén futó idétlen valóságshow, mint a valóság. És, különben is, csend legyen, és hagyjanak minket békén! Elégedetlenkedni csak csendben illik, és a saját gondok okairól mindenki maga tehet, az mind azért van neki, mert nem elég ügyes! Vagy talán mindenféle beszivárgó idegen tehet róla? Mindegy.

Csak legyen csend, meg rend! És aki hangos, meg rendetlenkedik, meg másmilyen, azt meg kell fegyelmezni, hogy egyetértsen. Értem? Na!

Akinek meg van még némi energiája önállóan gondolkodni, és talán tenni is ezt-azt, az jól teszi, ha csendben, és apránként, meg titokban. Különben esetleg megfegyelmezhetik!

Persze, az mindegy, hogy néhány dolog működésképtelen, ha szabályosan az. Ha az előírásoknak megfelel, akkor semmi baj! Például, tanulni, meg fejlődni lehet másutt is, ha már az iskolában bajos. Mert ott szabályos, csak nem működik.

A Zöld és a csapat tesz róla, csendben, és apránként, de persze, közben más dolguk is akad…

 

A könyv – immár szokás szerint – letölthető ingyen, innen:

https://drive.google.com/file/d/0B4fyI0tPjzuZQ0t2eXBFb0szQ2c/view?usp=sharing

A borítója is letölthető, aki szeretné, szintén ingyen, innen:

https://drive.google.com/open?id=0B4fyI0tPjzuZLWNtdzNCeFYyVHM

Rendőrökre lőttek: REND, RENDŐR, RENDPÁRTISÁG

meg az önbíráskodás

Rendőrökre lőttek:

REND, RENDŐR, RENDPÁRTISÁG

meg az önbíráskodás

 

Megöltek egy rendőrt. Lelőtték.

Hajaj. Egyre csúnyább a világ.

Ki tudja, miért, de vannak, akik hajlamosak az erőszakra. Ez teljességgel rendszer-független, csakhogy az a baj, hogy ahol az ilyesmit nem igazán hagyják – mert a társadalom a maga szintjén elveti az ilyesmit, no meg elég ereje is van hozzá – ott az erőszakra hajlamosak kénytelen-kelletlen némileg fegyelmezik magukat. Vagy fegyelmezi őket a köz.

Akkor meg, mi a bánat van mostanság errefelé?

Hát, az biztos, hogy zavar van. Hogy rendszer-szintű-e, azt nem tudom, de az bizonyos, hogy valami mintha elszabadult volna! Errefelé ugyanis, ahol az állam garantálja az állampolgár biztonságát (ha garantálja), már jó ideje, biztonságban kellene lennie. Elvben. Gyakorlatban – sajnos – nem, mert nem telik rá. Ezért mintha egyesekben megszűnt volna az a gátlás, ami – persze, ebben az esetben – hasznos lenne, és kívánatos volna. Nem mintha a mindenféle gátlások amúgy általában kívánatosak lennének, de azért van olyan: Például, a behúzhatnék, meg az odacsaphatnék, meg az önbíráskodhatnék gátlásai, talán.

Mert, a rend, az kell. Csakhogy nem mindegy, minek a rendje!

Csak úgy, általában, a rendpártiság, mint olyan, sajnos hajlamos túlburjánzani, akár jobbra, akár balra nézvést, de akkor, mindig valahol a széleken. A rendpártiság ugyanis, a félelemre alapoz. Ha ugyanis valamitől félni lehet, akkor védelemre – akár önvédelemre – is szükség van, minél inkább, annál jobban!

A rendet meg a rendőr védi. Ha védi. Ha van belőlük elég, meg felszerelés, meg ilyesmi. Ha nem, akkor, aki fél, az neki áll önmagát védeni, és mindegy neki, milyen eszközzel! És akkor elszabadul a „rendpártiság”…

Ja, kérem, ahol „fortélyos félelem igazgat”, ott már csak így van. Ahol riogatni lehet „idegen” kultúrákkal, éljenek azok akár hétszáz éve együtt a jónéppel, vagy ezernéhány éve jött velük együtt, vagy éppen manapság ide jönnének segítségre várva-vágyva akár azért, mert az eredeti otthonukban nem hagyják, vagy más okból nem tudnak élni tovább, és ez elrettenti a népséget, vagyis, most aztán lehet rettegni, kéremszépen, hogy jönnek, terrorizálnak, rabolnak, erőszakolnak, nahát!

Egy erős, szabad társadalom az ilyesmit könnyebben elviseli… nem azt mondom, hogy meg se kottyan neki, de kibírja. Ha viszont sem nem erős, sem nem szabad… Ja, igen, kéremszépen, és ne tessék összekeverni az erőt az erőszakossággal! Mert az nem azonos. Nagyon nem…

És vannak olyan körülmények, amikor a rendet önjelölt rend-őrzők gondolják megőrizni. Ha úgy érzik, vagyis attól tartanak, sőt, félnek, hogy egyesek, akik mások, akikről egyébként azt híresztelték el, hogy talán a rend ellenében – lévén idegen szokásúak, bőrszínűek, vagy „idegenszívűek” – tesznek majd, ezek ellen a saját, képzelt rendjüket meg kell védeni! Bárkivel szemben, akiről – úgy hírlik – tartani, vagy félni kell! Mondhatni, aktív rend-pártiak… valóban azok?

Ja, igen, erőszak.  Rend, meg erőszak… a rendőrség is erőszakszervezet. Ami rendben is volna… ugyanis, a rendőr, végső soron rendpárti. És ez nem baj, sőt, hiszen ez a dolga! Csakhogy… ami nem mindegy, az nem más, minthogy mi határozza meg azt a közrendet, amit a rendőr őrizni hivatott. Tehát mi, és nem ki!

Mert, ha az a rend nem a békés polgárok jóléti közösségének köznyugalma, hanem hatalom-éhségtől vezérelt politikai elitek ilyen-olyan egymásnak-feszüléseivel terhelt, sőt, megosztó, és ezért megosztott, sértett és sértődött, egymásra gyanakvó társadalom mindenfelől át-demagogizált, sőt, valós, meg nem valós fenyegetettségekkel riogatott hétköznapi képzelt valósága, akkor…

Előbukkannak mindenféle elszánt, és haragos rend-pártiak.

Akkor, amikor a törvények fél oldalra húznak, és egyeseknek szabad az, amit általában nem lehet, sőt, mert jogszerű… ugye?

Ez a szó – jogszerű – annyira hétköznapivá vált, kiváltva a „jogos” szó fogalmát, hogy már észre sem veszi senki, ha használja, hogy a jelentése, tartalma teljesen más! Mert, ahol nem igazságszolgáltatás van, hanem jogszolgáltatás van helyette, ott nem tűnik fel, hogy a törvényesített gazemberség jogszerűsége nem jogállamot, hanem a jogászkodók államát tartja fenn, jog-szerűen. Ahol, ami jogos lenne, az nem okvetlen jogszerű, mert ha megfelel a betűnek, akkor a fene se bánja, hogy nem etikus, vagy erkölcsös, no, meg ott, ahol az igazság, meg a jog véletlen sem konvergál, holott egybeesőnek kéne lennie. Ahol a becsapott igazsága nem jogszerű, mert az a jog a csalóé. Meg, ahol bűnné válhat a szegénység, meg kiszolgáltatottság. És útszéli lesz az, akit az út szélén hagynak.

Akkor előbukkannak mindenféle elszánt, és haragos rend-pártiak.

Hogy, csend legyen! A félelem csendjének a rendje. A csend, az csend. Nem jó, vagy rossz, mert lehet a békességé, de lehet a félelemé is, vagy csak amolyan vihar előtti.

Csend!

Lehetne akár méltóságteljes, vagy ünnepélyes is, de ha mégsem az… akkor bizony, belefütyülnek. Nem az ízlésem szerint való, az biztos. De, hogy nem szabad? Miért nem? Az ilyen fütyülés olyan, mint a szellentés… szagos. Nem mindegy, hogy hol, meg mikor, mert van az úgy, hogy kell. Állítólag naponta többször, akár százszor is, az embereknek átlagosan… ha kell, hát kell, csak, ugye, nem mindegy, hol, meg mikor, meg milyen hangosan… de visszatartani soká nem lehet! Valahol csak el kell engedni. És, aki parafa-dugónak képzeli magát, hogy csendet, meg rendet, és neki áll bedugaszolni, akár ököllel, mert végre már csendet-rendet akar, jobb, ha tudja, hová igyekszik! Tisztelhető az, aki méltó a tiszteletre, és azt kivívni lehet csak, meg könnyű elveszteni is, de kikövetelni azzal, hogy a címmel jár neki, az nem működik. Mindenki arra méltó, ami méltányos. Nem méltóságos, kérem szépen, ne tessenek összekeverni! És korossága ellenére sem tiszteletre méltó, aki a sípot a másik szájából néhány foggal együtt kiveri. Ugyanis, lehet, hogy légnemű a szellentés is, meg a mustárgáz is, de van némi különbség.

És vannak méginkább elszánt, és haragos rend-pártiak.

Rend-párti a rendőr is, bizony, hivatalból az! A törvényes rendet fenntartani hivatott! Az, hogy a törvények garantálta rend milyen, az meg a törvények milyenségétől függ. Az meg attól, aki hozza. Nem a rendőrtől! Annak nem az a dolga… Azt a rendet tartja fenn, amit a törvények előírnak neki.

Ugyan némi csodálkozással, meg – talán még derültséggel is – figyelhettük a tudósítást, amikor a körúti robbantással gyanúsított – valószínűleg zavarodott lelkű – egy szál fiatalembert elkapni három TEK-es páncélautó – némi eltévelygéseket követően – fedezte a végül is sikeres akciót… ha így volt szakszerű. Mert a fiatalember rendőröket támadott meg. Megértjük.

Megértjük azt is, hogy a rendőr a rendpártiról azt hiszi, hogy barát…

Tehát, a hivatalból rendpárti rendőr – mivel ellenőriznie kell, parancs van rá – elindul a rendpárti figurához házat kutatni. A pasi rendpárti, sőt, igen katonás kiállású, ugyan, mi baj lehetne? Igaz ugyan, hogy annyira „rendpárti” a jámbor, hogy néhányszor már a törvény írott betűjével szemben is tett ezt-azt, visszaélt lőfegyverrel is, meg robbanószerrel is, de hát mégis, rendpárti.

Tehát, megy a két rendőrtiszt, tapasztalt nyomozó, amúgy lazán és barátságosan, kevlár, meg golyóálló mellény nélkül, házat kutatni, bár barátságosan. TEK-es páncélautó meg sehol. Mert, ugyan, minek? Csak nem kell, hiszen rendpárti…

Csak mégis kellett volna!

Mert lőtt a nem is annyira jámbor. Az egyik rendőrt – azt vallotta, véletlenül sült el a fegyvere – fejbe, elég pontosan, a másikat meg hasba. Véletlenül. Majd lehet jogászkodni rajta.

Csak a rendőr családja nem jogászkodik. Hanem gyászol. Az utólagos részvét, akármennyire őszinte, az meg sokat már nem segít.

Valami nagyon elromlott. Nem tudom mi, majd kiderül, de nagyon elromlott. Attól tartok, nagyon. Sőt. Attól félek…

Bibói állítás: „demokratának lenni, annyi, mint nem félni”. Hej, de szeretnék már demokrata lenni! Csakhogy én nem attól félek most, amivel a hivatalos rettegtetők rettegetnek. Hanem tőlük. A rettegtetőktől.

Aki meg olyasmiket ír, hogy „jöjj el szabadság, te szülj nekem rendet”, arról nehéz azt állítani – bár a szövegkörnyezetből kiragadva akár azt is lehet, volt rá példa elég – hogy az illető egy nyavalyás neoliberális, nemzetáruló, idegenlelkű bitang, bár biztosan megpróbálják majd.

Én meg, marha, szeretnék már csak M. Archáskodni.

NEMZETI ÜNNEPEN SZABAD-E FÜTYÜLNI?

NEMZETI ÜNNEPEN SZABAD-E FÜTYÜLNI?

 

Be kell vallanom, esténként tévét nézek…

(Akkor még, abban a bizonyos „előző nyolc évben” is az akkor ellenzéki, mostanában meg a másik, most aktuálisan ellenzéki csatornát. Meg az előzőt is néha, amióta – szintén – kissé ellenzéki… vagy csak objektív? No, mindegy!)

És igen érdekes beszélgetéseket hallottam onnan. Mármint, az egyik tévécsatornáról. Hogy nemzeti ünnepen szabad-e fütyülni? Merthogy, nem szabad!

De akkor, abban a nyavalyás „előző nyolc évben” bizony, akkor nemcsak szabad volt fütyülni is, meg tankot elkötni is, meg barikádot emelni is, meg kövekkel dobálódzni, kukákat, meg néhány autót felgyújtani, akkor – bár akkor sem igazán akarták hagyni – igenis, ma már tudjuk, azt szabad volt. (Az meg, ahogyan akkor nem hagyták, akkor is a világ szégyene, még, ha valaki netán egyet is értett volna azzal akkor, meg utána, mert a lovasroham, meg a gumilövedék mindenképpen világbotrány! Függetlenül a mai füttyögőktől.) Tehát, akkor az, az ünneprontás, teljességgel helyénvaló volt… Mert az a népakarat spontán kifejeződése volt, a véleményét nyilvánította szabadon a tömeg, úgy ám!

Most meg egyesek nem átallnak fütyülni! Ami – ugye – sokkal súlyosabb atrocitás.

Mert az ilyesmi ízléstelen. Mondjuk, ezzel egyet is értek, valóban ízléstelen. Az ünnep emelkedett lelkületét megzavarni, az nem szép dolog. Persze, ha mindenki tud ünnepelni…

Mondjuk, mostanában néhányan az ünnephez talán képesek is magukra erőltetni az emelkedett lelkületet – ami nem éppen könnyű mindenkinek, akit az utóbbi időben mondjuk ellehetetlenítettek, a munkahelyéről, a köz szolgálatából kirúgtak, vagy, mondjuk, kissé éhezik, vagy éppen (véletlenül tán, mert nem vették észre) az út szélén hagytak… megbántottak, megaláztak – és valahogyan az emelkedett lelkület helyett valamiért sértve érzik magukat.

Persze, kit érdekel, hogy sértve vannak, hiszen az ilyenek nem a nemzethez tartoznak, tehát biztos megérdemelték, és ha valaki nem része a nemzetnek, mi keresni valója van egy nemzeti ünnepen? Takarodjanak az idegenszívűek! Amikor anno súlyos nyolc éven keresztül a nemzet ellenzékbe kényszerült, a nemzet tiltakozása teljesen jogos volt! Tűzzel, tankkal, kővel akár!

Na, de most? Most a nemzet ünnepelt volna, és akkor oda pofátlankodnak a sehonnai, hazátlan bitangok, az idegenszívűek, akiknek nemhogy az ünnepen, de sem a nemzet kebelén, sem az országban ne legyen helyük!

Mert fütyülnek.

Ugyanis, még mindig nem tanulták meg, hogy kinek mit szabad! Mert vannak, akiknek a vélemény-nyilvánítás – mivel az teljességgel egyetértőleges a mostani hataloméval – szabadon gyakorolható, akik viszont nemtetszésnek, avagy netán kritikának merészelnének hangot adni, azokra rá kell srófolni a pofabefogót!

Nem is értem, hogy az egyébként igen elismert szerkesztő-riporternő vajon miért is pislog értetlenül, és kerekíti el a szemét, és mit nem ért ezen?

Egy- egy cselekmény ugyanis csakis a szerint ítélhető meg, hogy ki cselekszi! Ugyanis, ha a mieink, az teljesen jogos! Ha meg az övéik, akkor az nemcsak ízléstelen, meg felháborító, de egyenesen bűn! Nagyon egyszerű: van, amit nekik szabad, sőt, üdvös, másoknak meg nem szabad.

Mert egyenlőség van, meg szabadság… vagy nem tetszenek tudni?

süti beállítások módosítása