Rendőrökre lőttek:
REND, RENDŐR, RENDPÁRTISÁG
meg az önbíráskodás
Megöltek egy rendőrt. Lelőtték.
Hajaj. Egyre csúnyább a világ.
Ki tudja, miért, de vannak, akik hajlamosak az erőszakra. Ez teljességgel rendszer-független, csakhogy az a baj, hogy ahol az ilyesmit nem igazán hagyják – mert a társadalom a maga szintjén elveti az ilyesmit, no meg elég ereje is van hozzá – ott az erőszakra hajlamosak kénytelen-kelletlen némileg fegyelmezik magukat. Vagy fegyelmezi őket a köz.
Akkor meg, mi a bánat van mostanság errefelé?
Hát, az biztos, hogy zavar van. Hogy rendszer-szintű-e, azt nem tudom, de az bizonyos, hogy valami mintha elszabadult volna! Errefelé ugyanis, ahol az állam garantálja az állampolgár biztonságát (ha garantálja), már jó ideje, biztonságban kellene lennie. Elvben. Gyakorlatban – sajnos – nem, mert nem telik rá. Ezért mintha egyesekben megszűnt volna az a gátlás, ami – persze, ebben az esetben – hasznos lenne, és kívánatos volna. Nem mintha a mindenféle gátlások amúgy általában kívánatosak lennének, de azért van olyan: Például, a behúzhatnék, meg az odacsaphatnék, meg az önbíráskodhatnék gátlásai, talán.
Mert, a rend, az kell. Csakhogy nem mindegy, minek a rendje!
Csak úgy, általában, a rendpártiság, mint olyan, sajnos hajlamos túlburjánzani, akár jobbra, akár balra nézvést, de akkor, mindig valahol a széleken. A rendpártiság ugyanis, a félelemre alapoz. Ha ugyanis valamitől félni lehet, akkor védelemre – akár önvédelemre – is szükség van, minél inkább, annál jobban!
A rendet meg a rendőr védi. Ha védi. Ha van belőlük elég, meg felszerelés, meg ilyesmi. Ha nem, akkor, aki fél, az neki áll önmagát védeni, és mindegy neki, milyen eszközzel! És akkor elszabadul a „rendpártiság”…
Ja, kérem, ahol „fortélyos félelem igazgat”, ott már csak így van. Ahol riogatni lehet „idegen” kultúrákkal, éljenek azok akár hétszáz éve együtt a jónéppel, vagy ezernéhány éve jött velük együtt, vagy éppen manapság ide jönnének segítségre várva-vágyva akár azért, mert az eredeti otthonukban nem hagyják, vagy más okból nem tudnak élni tovább, és ez elrettenti a népséget, vagyis, most aztán lehet rettegni, kéremszépen, hogy jönnek, terrorizálnak, rabolnak, erőszakolnak, nahát!
Egy erős, szabad társadalom az ilyesmit könnyebben elviseli… nem azt mondom, hogy meg se kottyan neki, de kibírja. Ha viszont sem nem erős, sem nem szabad… Ja, igen, kéremszépen, és ne tessék összekeverni az erőt az erőszakossággal! Mert az nem azonos. Nagyon nem…
És vannak olyan körülmények, amikor a rendet önjelölt rend-őrzők gondolják megőrizni. Ha úgy érzik, vagyis attól tartanak, sőt, félnek, hogy egyesek, akik mások, akikről egyébként azt híresztelték el, hogy talán a rend ellenében – lévén idegen szokásúak, bőrszínűek, vagy „idegenszívűek” – tesznek majd, ezek ellen a saját, képzelt rendjüket meg kell védeni! Bárkivel szemben, akiről – úgy hírlik – tartani, vagy félni kell! Mondhatni, aktív rend-pártiak… valóban azok?
Ja, igen, erőszak. Rend, meg erőszak… a rendőrség is erőszakszervezet. Ami rendben is volna… ugyanis, a rendőr, végső soron rendpárti. És ez nem baj, sőt, hiszen ez a dolga! Csakhogy… ami nem mindegy, az nem más, minthogy mi határozza meg azt a közrendet, amit a rendőr őrizni hivatott. Tehát mi, és nem ki!
Mert, ha az a rend nem a békés polgárok jóléti közösségének köznyugalma, hanem hatalom-éhségtől vezérelt politikai elitek ilyen-olyan egymásnak-feszüléseivel terhelt, sőt, megosztó, és ezért megosztott, sértett és sértődött, egymásra gyanakvó társadalom mindenfelől át-demagogizált, sőt, valós, meg nem valós fenyegetettségekkel riogatott hétköznapi képzelt valósága, akkor…
Előbukkannak mindenféle elszánt, és haragos rend-pártiak.
Akkor, amikor a törvények fél oldalra húznak, és egyeseknek szabad az, amit általában nem lehet, sőt, mert jogszerű… ugye?
Ez a szó – jogszerű – annyira hétköznapivá vált, kiváltva a „jogos” szó fogalmát, hogy már észre sem veszi senki, ha használja, hogy a jelentése, tartalma teljesen más! Mert, ahol nem igazságszolgáltatás van, hanem jogszolgáltatás van helyette, ott nem tűnik fel, hogy a törvényesített gazemberség jogszerűsége nem jogállamot, hanem a jogászkodók államát tartja fenn, jog-szerűen. Ahol, ami jogos lenne, az nem okvetlen jogszerű, mert ha megfelel a betűnek, akkor a fene se bánja, hogy nem etikus, vagy erkölcsös, no, meg ott, ahol az igazság, meg a jog véletlen sem konvergál, holott egybeesőnek kéne lennie. Ahol a becsapott igazsága nem jogszerű, mert az a jog a csalóé. Meg, ahol bűnné válhat a szegénység, meg kiszolgáltatottság. És útszéli lesz az, akit az út szélén hagynak.
Akkor előbukkannak mindenféle elszánt, és haragos rend-pártiak.
Hogy, csend legyen! A félelem csendjének a rendje. A csend, az csend. Nem jó, vagy rossz, mert lehet a békességé, de lehet a félelemé is, vagy csak amolyan vihar előtti.
Csend!
Lehetne akár méltóságteljes, vagy ünnepélyes is, de ha mégsem az… akkor bizony, belefütyülnek. Nem az ízlésem szerint való, az biztos. De, hogy nem szabad? Miért nem? Az ilyen fütyülés olyan, mint a szellentés… szagos. Nem mindegy, hogy hol, meg mikor, mert van az úgy, hogy kell. Állítólag naponta többször, akár százszor is, az embereknek átlagosan… ha kell, hát kell, csak, ugye, nem mindegy, hol, meg mikor, meg milyen hangosan… de visszatartani soká nem lehet! Valahol csak el kell engedni. És, aki parafa-dugónak képzeli magát, hogy csendet, meg rendet, és neki áll bedugaszolni, akár ököllel, mert végre már csendet-rendet akar, jobb, ha tudja, hová igyekszik! Tisztelhető az, aki méltó a tiszteletre, és azt kivívni lehet csak, meg könnyű elveszteni is, de kikövetelni azzal, hogy a címmel jár neki, az nem működik. Mindenki arra méltó, ami méltányos. Nem méltóságos, kérem szépen, ne tessenek összekeverni! És korossága ellenére sem tiszteletre méltó, aki a sípot a másik szájából néhány foggal együtt kiveri. Ugyanis, lehet, hogy légnemű a szellentés is, meg a mustárgáz is, de van némi különbség.
És vannak méginkább elszánt, és haragos rend-pártiak.
Rend-párti a rendőr is, bizony, hivatalból az! A törvényes rendet fenntartani hivatott! Az, hogy a törvények garantálta rend milyen, az meg a törvények milyenségétől függ. Az meg attól, aki hozza. Nem a rendőrtől! Annak nem az a dolga… Azt a rendet tartja fenn, amit a törvények előírnak neki.
Ugyan némi csodálkozással, meg – talán még derültséggel is – figyelhettük a tudósítást, amikor a körúti robbantással gyanúsított – valószínűleg zavarodott lelkű – egy szál fiatalembert elkapni három TEK-es páncélautó – némi eltévelygéseket követően – fedezte a végül is sikeres akciót… ha így volt szakszerű. Mert a fiatalember rendőröket támadott meg. Megértjük.
Megértjük azt is, hogy a rendőr a rendpártiról azt hiszi, hogy barát…
Tehát, a hivatalból rendpárti rendőr – mivel ellenőriznie kell, parancs van rá – elindul a rendpárti figurához házat kutatni. A pasi rendpárti, sőt, igen katonás kiállású, ugyan, mi baj lehetne? Igaz ugyan, hogy annyira „rendpárti” a jámbor, hogy néhányszor már a törvény írott betűjével szemben is tett ezt-azt, visszaélt lőfegyverrel is, meg robbanószerrel is, de hát mégis, rendpárti.
Tehát, megy a két rendőrtiszt, tapasztalt nyomozó, amúgy lazán és barátságosan, kevlár, meg golyóálló mellény nélkül, házat kutatni, bár barátságosan. TEK-es páncélautó meg sehol. Mert, ugyan, minek? Csak nem kell, hiszen rendpárti…
Csak mégis kellett volna!
Mert lőtt a nem is annyira jámbor. Az egyik rendőrt – azt vallotta, véletlenül sült el a fegyvere – fejbe, elég pontosan, a másikat meg hasba. Véletlenül. Majd lehet jogászkodni rajta.
Csak a rendőr családja nem jogászkodik. Hanem gyászol. Az utólagos részvét, akármennyire őszinte, az meg sokat már nem segít.
Valami nagyon elromlott. Nem tudom mi, majd kiderül, de nagyon elromlott. Attól tartok, nagyon. Sőt. Attól félek…
Bibói állítás: „demokratának lenni, annyi, mint nem félni”. Hej, de szeretnék már demokrata lenni! Csakhogy én nem attól félek most, amivel a hivatalos rettegtetők rettegetnek. Hanem tőlük. A rettegtetőktől.
Aki meg olyasmiket ír, hogy „jöjj el szabadság, te szülj nekem rendet”, arról nehéz azt állítani – bár a szövegkörnyezetből kiragadva akár azt is lehet, volt rá példa elég – hogy az illető egy nyavalyás neoliberális, nemzetáruló, idegenlelkű bitang, bár biztosan megpróbálják majd.
Én meg, marha, szeretnék már csak M. Archáskodni.
