VÉR, TAKONY, ÉS EGYÉB TESTNEDVEK

avagy

az agresszió most még csak verbális?

Általános emberi reakció, ha a társadalmi környezet felé adekvátan az egyén kifejezni képtelen az érzelmeit, ezért az – ezeket nem érzékelvén – többnyire negligálja, akkor a frusztráció következtében az egyén motivációja agresszióba fordulhat (pont, mint a kisgyermeki „hiszti”…).

Nos, mivel az előbbi mondat esetleg értelmezési nehézségekbe ütközhet, egyszerűsítése valahogy úgy hangzik, hogy „ha begurul, nem szól, csak odacsap”…

Márpedig, manapság a szövegeket egyszerűen kell – muszáj – megfogalmazni, csak semmi árnyaltság, mert az meghaladhatja a százötven karaktert, az olyasmit, vagy akár csak feleannyit pedig az elmúlt másfél, két évtized során szocializálódott korosztály vastagabbik része értelmezni és befogadni képtelen. Persze – példa van már rá – néhány korábbi sem.

A vita, ami rendesen tudományos tételek igazságának bizonyítására szolgáló folyamat eredetileg, így lett a veszekedés analógiája napjainkban… Az ilyesmit figyelemmel kísérni, elolvasni és értelmezni ugyanis jóval több százötven karakter befogadásánál! Kijelenteni, meg kinyilatkoztatni ugyanis jóval tömörebben, tizenegynéhány karakterben is lehet! Az meg könnyen befogadható…

Pedig, a történelem során már volt példa arra, hogy igen vastagon fejezték ki magukat pl. a hitvitázók, triplafedelű, durva kifejezésekkel illetvén az ellenoldalt, ámde többnyire igencsak hosszadalmasra sikerített tirádákkal! Hiszen egy rendesebb barokk tiráda nyomtatásban fél, akár másfél oldal, de belső mondatszerkezete miatt részekre szétszedni képtelenség, mivel szigorú logikájú mellékmondatok hálózata, a többnyire főként határozói, vagy jelzői mellékmondat-szerkezetek miatt.

Mégis megértették!

Manapság azonban minden ilyesmi állandó félreértések táptalaja. Mivel az ilyesmit értelmezni, természetesen hasonlót előállítani sem képes… márpedig, ha egy motiváció-láncolat fogalmi szinten sem képes manifesztálódni – vagyis, ha az egyén önmaga számára is képtelen szavakba foglalni, nemhogy kommunikálni ezeket – akkor, az ezek feletti düh-kitörés tökéletesen megmagyarázható. Akkor jöhet a kezdetben csak verbális agresszió, durva kifejezések laza halmaza (pl: G**i, vagy taknyán-vérén, stb.), amire a környezet meglepetéssel, esetleg értetlenül reagál… mert arra már muszáj neki. És akkor jöhet a csihi-puhi!

Persze, mint minden ilyesmi, ez is intelligencia kérdése.

Bizony, az intelligencia… ami tulajdonképpen gondolkodási potenciál, beleértve a műveleti sebességet is, csakhogy, minden gondolkodási művelethez alapvető adatok; premisszák szükségesek, ezek ismerete hiányában semmiféle művelet nem végezhető (például: mennyi az annyi, ha őneki ennyi, ezért másnak semmi, így neked meg annyi! …Ámbár ez nem osztás, vagy esetleg kivonás… vagy mégis?). A premisszák ismeretét nevezhetjük például műveltségnek.

Műveltség, vagy latinosan kultúra. Persze, így nem túl nagy intellektuális teljesítmény, ha a különféle már ismert folyamatok, vagy történelmi analógiák (láttam én már karón varjút) nyomán következtetni képes valaki. Csak ahhoz érdemes például a történelmet is alaposabban ismerni.

Amihez a százötven karakter kissé kevés!

Ez nem okoz gondot sem azoknak, akik érzelmi alapon interiorizálják mások kinyilatkoztatásait, sem – sajnos – a kinyilatkoztatónak.

Egy hatalomból kinyilatkoztatott világkép ugyanis kényelmes, ha valaki a tényleges tartalmára valójában nem is kíváncsi, mivel úgysem érti, az ilyesmi ugyanis érzelmi, meg hit alapú elköteleződés.

Persze, ezt a tudománnyal szemben a keresztényi hit előbbrevalóságát hirdető Tertullianus is megszenvedte, mivel hiába származik tőle a „hiszem, mert lehetetlen” kijelentés, de gyorsan kiközösíttetett, amikor a homouzion avagy homoiuzion vitában esélyt adott Arius püspök nézeteinek, és így eretneknek nyilváníttatott. Mondjuk, ez a sztori is majd’ kétezer éves. A hit igazságát és a tudományos valóságot ugyanis komoly szellemi tevékenység szétválasztani, még a tizenkettedik századi muszlim Averroes (Ibn Rusd, teljes nevén Abu l-Valíd Muhammad ibn Ahmad al-Barbari) számára is ingoványossá vált a terület hit és kortársai szemében. Különösképpen jóval később még Galileo Galilei számára hasonló mód, amikor az állítólagos kinyilatkoztatás alapján, és az ókori Ptolemaiosz által is megerősíttetett geocentrikus, lapos földű világképpel szembe szállt volna – állítólag – azzal a dobbantással, amihez az „eppur si muove” kijelentést ragasztotta volna. Persze, nem tett ilyet, megúszandó a máglyát… na, kinek lett – akkor is – igaza (netán később)?

Hiába is veszekednek ilyen buta részleteken a tudákosok, a fenét se’ érdekli, különösen nem a bonyolult, érthetetlen levezetésük, mivel nekünk megmondták a Jók, hogy mi hogyan van, aztat megszoktuk! Na, meg mondták azt is, ki a Gonosz, és az csakis úgy van, nem kell problémázni, hogy miként volt, van, mert megmondták ám, ez mostan a huszonegyedik század, ez hit kérdése, nem másé! Na! Érthető?

Remélhetőleg.

Az emberiség átlag-intelligenciája ugyanis állítólag százas, tehát van, akinél ez sokkal több – akár százhatvan, száznyolcvan is lehet –, így – szükségszerűen – többeknél ez meg kevesebb. Egy jól képzett német, vagy belga juhászkutya IQ-ja meg nagyjából hetvenöt.

Márpedig, ezek a többnyire kedves és szolgálatkész ebek kiválóan alkalmasak arra, hogy ha a gazdi „csibész”-t kiállt (persze, helyette más kifejezések is beidomíthatóak, pl. „idegen”, „ügynök”, „bérenc”, stb.), teljes energiával vessék rá magukat a meghatározott célpontra. Függetlenül attól, hogy a kérdéses egyed valóban bűnöző-e, vagy éppen a gazdi az… mivel neki az igazodási pont a gazdija.

Egy rendes juhászkutya pedig gyakorlatból is sejti, hogy ki a csibész, kit kell megharapni (hiszen például hangoskodik, tiltakozik, ezért feltűnő), és az ebet többnyire már utasítani sem muszáj!

Az ebek tulajdonképpen ragadozók, falka-vadászok, ahol a vadászatot az alfa, a falkavezér indítja el. (Az alfa az, aki helyén a gazdi állhat.) Rendesen az alfában túlteng a tesztoszteron, meg az adrenalin, kemény macsó, és számára épp úgy, mint a falka számára támadásra hívó kulcs-inger mind a menekülés, mind az ellenállás… Akkor pedig…

És az ilyen eset bekövetkezése esetén a felelősség – talán – nem is az ebet, hanem a gazdáját terheli!

Akkor pedig valóban előkerülhet, akár az utcákon is, mindenféle test-nedv. Patakokban.

Nos, tehát, kérem szépen, a felkínált analógiák alapján – már aki képes rá – szíveskedjenek elgondolkodni a verbális agresszió tényleges agresszióba való átcsapásának nagyon is valószínűsíthető lehetőségén.

Mert már – ha nem is utcán, de aluljáróban – lett is ilyen.