AZ EGYÜTTMŰKÖDŐ NEMZET

avagy

NEO-FEUDALIZMUS, MEG AZ ÚRISZÉK, VAGY MIFENE?

- Hogy mi is van?

- Nem is tudom igazán. Van ez a szó-szörnyeteg, amit összeförmedtem, és igazán frankensteinire sikeredett, pont, mint az, amit fedni kíván. Mondjuk, azt, amit hivatalosan nemzeti együttműködésnek hívnak… ha éppen erre gondoltak, akik kitalálták. Persze, mint azzal, ezzel is ugyanaz a baj: a szó nem igazán fedi a fogalmat, vagyis a jelenséget. Csak közelíti… sajnos, egyre jobban.

Jobban… vagy balabban? Érdekes ez is; ez az egydimenziós politikai gondolkodás:

Vagy erre, vagy arra!

Van, ugyebár, a jobb, ami persze a jó középfoka, fokozódik ugyan, de még nem eléggé, mert a jobblét – amire állítólag nem csak szenderülni lehet, bár a hozzám hasonlók arra ugyan hiába vágynak, hogy még ebben a büdös életben… na, szóval – még erősen odébb a jónépnek, elég exkluzív dolog, abból a plebsz ki van csukva! Meg van a balsors, ami minket – miképpen megíratott – régen tép, mivel a jobblétből vagyunk kicsukva. Vagy, vagy!

(A többi irányról meg – mivel arról a népségnek nem is kell tudnia – szó se essék! Ugyanis, vannak a kevesek, akik úgy tudják, hogy ha ezzel kapcsolatosan szépen tartják a pofájukat, akkor tarthatják a markukat is, és akkor például van út felfelé is – az uborkafára persze – aki meg kinyitja, az szépen lepottyan! Kieshet a pikszisből. Aztán oda kerül, ahová a többség! És csúszik, tempósan, lefelé! Tehát, ha előre akar jutni valaki, akkor megtanul okosan viselkedni, mert különben lemarad, és kulloghat hátul, sőt, lecsúszhat visszafelé. Tehát, már van neki még plusz két dimenziója! Kiterjedtebb a látóköre neki…)

Persze, ez nem a népségnek szól, ez szigorúan bennfentes dolog, azoknak – a plebsznek – elég a jobb, mert a bal, ugyebár elitélendő, sőt, ha még liberális is, az maga a borzadály!

Mindezekből következik az; hogy, ha a nemzet szépen együttműködik, akkor minden jobb lesz – egyeseknek.

A többi meg úgy marad az út szélén, hogy észre sem veszi, hiszen az egészet azzal kezdték, hogy senkit nem hagynak majd ott, tehát az a néhány millió, aki mégis ott maradt, csakis magára vethet, mert hiszen nem hagyták ott, és ő meg mégis… persze, ha titokban balos… vagy nem elég jobb? Na, ugye! …Mert nemzetileg együtt kellett volna működniük!

Nemzeti együttműködés. Bizony!

Nem is holmi népi ezmegaz, a nép (populus, plebs), az nem a nemzet! A nemzet, az a nemzeteseké! Ami – tévedések elkerülése végett – a „nemzet” eredeti értelmével semmiféle korrelációt nem mutat, mivel az a „natio”, vagyis a (bele)születés eredeti jelentése szerint valamiféle származási, vérrokonsági kapcsolatot tételez fel. Nem szellemi, vagy lelki rokonságot ám! Persze, az ilyesmi is igencsak működik manapság! Vagyis, értelmezhető úgy is… ha éppen úgy (Hiszen vannak olyanok is ám, akiknek százszámra vannak unokatestvérei)!

Vagyis, mostanság nem is tudható, hogy mit is ért a jónép (értünk? – értenek?) „nemzet” alatt. Ha nem éppen a kedves rokonságot? Merthogy, ugyebár van a család (familia) élén a családfő (pater familias); a szélesebb család, meg a barátok (familiares); a nemzetség (cognationes, clan, suas – enyémek, mieink); törzs (tribus); nemzet (gens), ahogyan tudni illik! Ami, tudni illik, hogy a „genetika” kifejezés szótöve. Meg a nemzésé is, ami egy kellemetes tevékenység, eredményeképp jónéhány generációval később nemzet lehet az aktusból, ha minden jól megy…

Bár – állítólag – Ádámról meg Éváról mind rokonok vagyunk… Viszont, bizonyos kevesek a nép (populus, plebs) nagyobb részéről ilyesmit még csak feltételezni sem igazán szeretnek. Amiből is kifolyólag, ha nem éppen az övéik (suas), akkor annyira sem valakik, hogy észre sem veszik az út szélén. Sőt, kicsit félretaszajtják, hogy ne legyenek útban, vagy a szélén se, hiszen az árokban már nem is látszanak. Hát így.

Viszont vannak kevesek, akik érdemes atyafiak (cognationes), még ha nem is vérrokonok, csak amúgy, szellemileg, na, akkor részei a nemzetnek. Ahogyan azt anno itt is értették, még valamikor a nemzetes-uraimék idejében. Kezdhet végre értelmezhető lenni a mostani nemzet-fogalom (Már, ahogyan a nemzeti nemzetesek értik manapság.)? Mivel ők aztán együttműködnek. Vagyis, akik nemcsak együtt működnek, de – ebben – egyet is értenek. Sokáig. Egy ideig. Például, egy „G”-napig. Aztán már nem. Mert nem működik együtt! Kibeszél…

Tehát, ez a nemzet-fogalom kissé másabb, mint ahogyan azt a jobbak értelmezik. Akik még jobbra vannak. Akiknek mindig kell egy vezér, akik korporációkban gondolkoznak, és szeretnek elhatárolódni innen-onnan. Akik kissé (nagyon, akár az eugenikáig) nacionalisták, noha annak Magyarországon – a magyarokat illetően – sok értelme nincsen. – Már, ha – ab ovo – kihagyandók a dologból a kabarok (palócok), a besenyők, a kunok, a jászok, akik még az Árpád-ház kihalása előtt keveredtek a magyarok közé (holmi bajorokról – még Gizella miatt se – meg svábokról, tótokról, tirpákokról, sokácokról, rácokról, oláhokról, meg az összes többiről nem is beszélve!).

Emez a nemzet-fogalom azonban erősen hajaz egy másik típusú társadalom-szervezésre. Ami másutt – gyakorlatilag, és valóságosan – egy második, bár illegális paradigma, azonban itt, most, nagyon úgy tűnik, elsődlegessé válik (vagy már vált).

A minta adott, régi, mint az egykori római köztársaság. Amiként akkor, és ott, a társadalom szerveződött. Mert, volt, ugyebár, az igencsak régi, és nobilis (ami eredetileg azt jelenti, hogy híres, ám fordítható úgy is, hogy nemes) családok fejeiből (pater familias, családfő – patríciusok) kikerülő szenátus (senes – idős, vagyis vének tanácsa) által vezetett állam – köztársaság. Szóval, családi alapon, lásd, mint elébb… ahol a főnök a családfő (pater familias), körülötte meg nemcsak a rokonok (cognationes), de a barátok (familiares) szintén, minden, amit az övéiknek (suas) lehetett nevezni. Ám, ha mindez nem a nyilvános, hanem az árnyék-rendszerben húzódik meg manapság, akkor ott a nagyfőnök a keresztapa (capo di tutti capi), aki összefogja az egészet, és vezeti a rokonokat, akik egy-egy területért felelnek (capo reggione), és támaszkodik a barátai tanácsaira (consiliere) is… ismerős?

Persze, az egészet le- „maffia-államozni” azért nem illik… (amikor még hosszú évekkel ezelőtt oktatás-ügyérkedett, az illetőt nem igazán kedveltem, mert nem jól csinálta, még ha jót is akart, és ma sem értek egyet mindenben vele) nem illik akkor sem, még ha nagyon hasonlít is! Mert attól, hogy ha valami sárga, tollas meg hápog, úszik, és imádja a vizet, sőt, úgy is néz ki, az még nem egészen bizonyosan kacsa…

Ugyanis, az ilyen képlet – egyszerűen azért, mert nem az árnyékban működik, hanem a tűző napon, vagyis ez az elsődleges paradigma önmaga – egy teljességgel legális hatalom-szerveződés. Állam!

(Ugyanis, amikor már sem a szenátus, sem a patríciusok, sem a plebsz nem óhajtott holmi politikával foglalatoskodni, katonáskodásról nem is beszélve, mert volt miből meg mivel szórakozni, akkor előbukkant egy ambiciózus figura, bizonyos Julius Caesar… egy capo di tutti capi. Egy primus inter pares. Rettenetesen népszerű – populáris – volt! Egy nagyfőnök… és az állam polgárainak akkoriban már nem is kellett dolgozni – gondolkozni se nagyon – mert dolgoztak helyettük a szolgák – servi. Persze, a helyes – inkább okos – viselkedés még a módos polgártól is, már akkor is, ott is az volt, ha a rendszerbe betagozódva bölcsen, szolgai – szervilis – mód idomult a hatalomhoz. Mivel a hatalom olyan finom distinkciókra sehol sem képes, hogy az „ellenzék” és az „ellenség” nem egészen azonos, hát, akinek nem tetszett, az jól megkapta Filippinél a magáét!)

Na, szóval, bölcs, aki ehhez tartja magát…

De manapság azért nem – egészen – így működnek a dolgok. Igaz ugyan, hogy sárga, tollas meg hápog, úszik, és imádja a vizet, sőt, úgy is néz ki, az még nem egészen bizonyosan kacsa… hiszen a módszert átvették holmi barbárok, aztán jött is a sötét középkor, amelyben világosan látszott az állam – ilyetén – működése.

Ha ugyanis valaki annyira családfő, hogy na, sőt, vezér, és nem csak erőszakos, de még erős is, akkor ő lesz az „isten kegyelméből” uralkodó, király, az állam feje. És körülötte nem csak a família, meg a rokonság, hanem mindenki, függő helyzetben! Különféle szerviensek, már nem annyira szolgálók, mint inkább nobilitás, akik nemcsak híresek ám, de nemesek is. Persze, szervilisek… de még mennyire! És akkor jár nekik a feudum (eredeti értelemben díj. A szolgálatért!). Hűbér, amit hűséggel, meg a javak valahányad részével szolgál meg – vagyis tributum. Ami akkoriban valamilyen domínium (uradalom). Formájában pedig többnyire latifundium – vagyis földbirtok. Akkoriban. Amit a nobilis szerviens a királytól kap! Ezt neveztük feudális társadalomnak… ahol még – elvben – a jobbágy is földbirtokos, csak neki speciel muszáj dolgoznia, mert alatta csak a talaj…

Persze, a nobilitás okán az ilyesmi öröklődik… vagy sem!

Ugyanis, van ennek másmilyen változata is. A törököknél a szpáhi-birtok nem öröklődik, mert azt a szpáhi saját személyében – és nem családilag – a fényes-tekintetűtől kapja, és ha nem eléggé szervilis, vissza is vehetik tőle, sőt, kaphat helyette selyemzsinórt!

Hát, azért…

Végül is, mi a neo-feudalizmus?

 Valami olyan kevercs, ami egyszerre mutat mindenfélét az előbbiekből.

A fényes-tekintetű ugyanis, saját személyében ritkán jelenik meg, a díván tanácskozik, ő meg valahol vagy ott figyel a háttérben, vagy sem, soha se lehet tudni… Viszont, ő majd’ mindenről tud – ami éppen érdekli. Ami meg nem, arról – nem. Tehát, nemcsak a díván, hanem mindenki jól teszi, ha azt érzi, rajta a fényes tekintet! És nemcsak földig hajol az akarata előtt, de lesi, hogy az vajh’ mi is lehet, és megpróbálja kitalálni előre, sőt, azt is, hogy ha netán óhajtana valamit, azt hogyan, s miképpen…

Egy miniszter (szolgálattevő) ugyanis éppen, hogy olyan nem hatalmas, csak azon terület felett az, akiket irányítani hivatott… nem annyira fényes-tekintetű, de azért az csillog ám! Tehát, jobb lesni az óhaját, neki is (capo reggione?)! Biztos, ami biztos.

És ott vannak a familiárisok. Ők a lovagok (equitis)… Akik az egész (gazdasági) hátteret működtetve szolgálják a hatalmasokat. Nem mindig exponálják magukat a politikában, de a fényes-tekintetű tudja, mindről, hogy az övéi (suas). Ha meg nem eléggé, vagy kissé túlzottan is nyíltan ügyetlenkedve, akkor az illetőnek annyi (Mengyi? Neki annyi! Például.).

Persze, a fényes-tekintetű körül sokan sündörögnek, ezért, azért, némi kegyért, és az olyan fülbe suttogva ad neki ötleteket, van, akinek ez a hivatala, megfelelő díjazás (feudum) ellenében, de van olyan is, aki a háttérből látszólag ingyen is jó tanácsokat ad, ha bonyolódnak a dolgok (consilione)…

Ámde, minden dolgok lényege, hogy a fényes-tekintetű kegyes jóindulatáért igazi versengés legyen, mert ha egy-egy alvezír, szpáhi-lovag, vagy hasonló, ellustul, elbízza magát, netán elszemtelenedik, és nem ad kellő tiszteletet, akkor úgy megsimicskul, hogy spéder!

Nos, ebben különbözik a dolog a klasszikus, európai feudalizmustól. Abban ugyanis, ha valaki megkaparintotta a díjat, azt még a nobilis ükunoka sem eresztette, kegyvesztés ide vagy oda, legfeljebb nem volt muszáj udvarolnia. És létre is jöhettek holmi bárói ligák, aztán a király kapkodhatott, ha András, pecsételhette arannyal, vagy ha János – főleg, ha földnélküli – muszájból alá kellett írni némi ezt-azt, nagy alapszabályt (középen s nyugaton majdnem egy időben).

De nem így keleten! Ott a rendszer stabil. Lám, a szpáhi-birtok sokkal kezelhetőbb dolog, ha a fényes tekintettel megfigyelvén érdemtelenné válik, akkor bizony, kipottyanhat a pikszisből! Tehát versenyezni kell a kegyekért! Tudja azt jól minden mameluk.

Na, kérem.

Mostan meg ismét előkerül egy jó, régi magyar szokás, ha valakik valamiért a törvény elé keverednek… Mert, a törvény előtt mindenki egyenlő, de tudjuk jól, hogy mindig vannak egyenlőbbek! Az egyenlőbbeknek meg külön tábla jár ám! A kényes ügyeket elbírálandó, eljárni közigazgatásilag máshogyan szükséges, ha a nobilisok között adódna némi nézeteltérés, avagy a hatalom érdekei úgy kívánják éppen, akkor a törvény előtti fokozottan egyenlőbbek számára jog-szerű (persze, jog-szerű, és nem jogos, netán – isten mentsen – igazságos) elintézést biztosítanak holnaptól, úgy ám!

A plebsznek meg marad az úriszék, huszonötöt a deresen, nahát!

Mert az úgy dukál! Nos, kérem szépen, tetszenek immár sejteni, hogy mifene az, a neo-feudalizmus? Nem?

Sebaj, majd meg tetszenek tanulni a gyakorlatból, saját bőrön…