VÁLASZTÁS 2018:

MELYIK KÉZ ENYVESEBB… BAL, VAGY JOBB?

…Hát, csak az a baj, hogy ez csak egy szál nyavalyás kiterjedés.

Mert az emberek – talán, remélhetőleg – többsége azért legalább három kiterjedést, azaz dimenziót talán még képes érzékelni. Vagy, mégsem? Bár, még ott van az idő is… az a negyedik, nem is beszélve arról, hogy még ezen az egydimenziós egyenesen sem képesek egyesek eligazodni! Mindegy… vagy talán mégsem? Nem baj, mindjárt kifejtem.

Mert, a dolog zavaros! Az olyanon meg nem igazán lehet átlátni… kavar a kormánypárt, de az ellenzékiek is! Mindent, össze, és nem csak a pillanatnyi hatalom kavarja a zavarost! Hanem a média is. Ugyanis, elszántan sulykolják az egydimenziós, egybites gondolkodást. Fekete, vagy fehér? Bal, vagy jobb? Jobbról is, balról is, meg kormányzatiasan, főként. Hát, nem!

A politikai paletta eléggé színes, több dimenziós, és nehéz akár csak egy bal-jobb skálára is begyömöszölni, főleg, ha azt is rosszul teszik! Amit ugyanis sugallani próbálnak, ez a bal-jobb dolog eredetileg valahonnan onnét ered, hogy az alsóházi patkóban a házelnökkel szemben miféle ülésrendet alakítottak ki… anno.

Akkoriban a bal – ha már olvasásirányban haladunk – azt jelentette, hogy az ott ülők a közösségi gondolat elkötelezettjei, míg a jobb, az éppen ellenkezőleg, az individuum érdekrendszerét képviseli.

No, mármost: az abszolút közösségi, aki a teljes emberiség globális közösségét tartja fókuszban, az – természetesen – internacionalista, és a teljes egyenlőség híve! Közösségi, vagyis, idegen szóval kommunista (persze, nem az átkos, szovjet-orosz minta szerinti bolsevik; leninista-sztálinista, azt Orwell már rég leleplezte!). Ha kissé belátóbb, és a valamivel szűkebb társadalmat tartja szem előtt, akkor meg társadalmi, vagyis szocialista… de akkor, ki van közép-tájt? Mert az is-is, meg a se-se, az ebben az egydimenziós térben imaginárius! Mivel olyasmi, hogy általában polgári, az ide nem fér be! De a konzervatív gondolkodásnak sincs helye a skálán.

Már csak azért is, mert a „polgári” gondolkodás őse a felvilágosodás korában gyökerező, a francia forradalomban kiteljesedő szabadelvűség, liberalizmus. A vagyonával rendelkezni bíró polgár ugyanis nem szereti, ha a zsebében turkálnak! Mivel – egyébként – liberális demokrata. És, ha már, akkor, mint virilista, alaposan utána néz, hogy mit, mire, és majd alaposan az állam körmére néz, nincsen pardon!

A konzervatív viszont megőriz. Mindent! Hagyományokat… Például, tekintélyt. Meg az államhatalmi struktúrát, még ha az – mondjuk – feudális abszolutista gyökerekre tekint vissza, akkor is! Sőt, ha mondjuk, kereszténynek vallja magát, akkor nem is annyira a krisztusi tanítást (ami – ezen a skálán – egyenest tulajdonképpen ős-kommunista szemléletet tükrözne), hanem jóval inkább az egyházi hierarchia tekintélyét (ha nem éppen a jelenlegi pápa számukra túlzottan is krisztusi, irgalmas szemléletét), ám főként az egyházak birtokait kívánja megőrizni, esetleg visszaadni, de legalább kárpótolni. Vagyis, mindenképpen tekintélyelvű. Tehát, illiberális.

(Hát, ezt a kettőt már 1789-ben sem lehetett összesimítani! Pedig – állítólag – a „centrális erőtér” jelenleg ezt valósítja meg. Vagy sem… vagy mit is? Nem mindegy… nagyon nem!)

És, akkor mi helyezhető el a skála túlvégén? Persze, az egyén! Aki azt csinál, amihez kedve van, mindent szabad, úszik akár az árral, vagy szemben, megteheti, közben lenyel ezt-azt, kisebb halakat, addig, amíg egy nagyobb éppen őt le nem nyeli… győzzön az erősebb, alkalmasabb, az erősebb kutya szaporodik… mert szabad, mindent! Ez az igazi liberalizmus! Vagyis, a jobbszél! Csak semmi közösség, éljen az egyén, ahogyan neki tetszik!

Tévedés ne essék, amikor akár a vezérelvű, meg korporatív fasizmust, meg a nemzeti szocializmust – nácizmust – annakidején a legszélsőségesebb jobboldalnak nyilvánította a szovjet-típusú kommunizmus, vagyis az internacionalisták, mivel alapvetően mind szociális – vagyis társadalmi – gondoskodást propagálva vetélkedtek egymással, csak míg az egyik nemzetközi, addig a másik szigorúan nemzeti – náci – szinten, szépen összekutyulta ezt az egydimenziós skálát!

Viszont, mindkét ideológia sok-sok milliók haláláért felelős!

A jobbszél ugyanis nem a nemzetieké. Már, ha a nemzetet az eredeti értelmében vizsgáljuk. Ugyanis a nemzet, nemzetség, törzs, meg család, az bizony egyfajta közösség. Mondjuk, nem kissé rasszista, ámde paternalista, eléggé szűken vett, és csak leszármazási alapon vett közösség, szűkebb, meg tágabb rokonság, de akkor is közösség (ámbár, ha meg a nemzetet, mint olyant, amúgy A. A. Milne-i mód fogjuk fel – quasi Micimackó – miszerint Nyuszi rokonai, barátai és üzletfelei, valamelyest közelítünk a pillanatnyi hazai felfogáshoz. Ha, valóban ez volna a nemzet. Aki meg kimarad belőle, az a nép. A plebsz. Akiknek meg, coki!).

Márpedig, ha továbbra is egydimenziósan gondolkodnánk, akkor a jobbszélen semmiféle közösség nem fordulhat elő, csakis az egyén, meg az ambíciói. Vagyis, a liberalizmus…

Akkor meg mi a fene az a szoclib? Hát… az egyik lenyúlós, tolvaj, elvtelen társulás. Hatalomért, meg az abból megszerezhető vagyonért társultak társasága. Az egyik… mert, van másik is ám!

Szóval, baj van ezzel az egydimenziós skálával! Ajánlatos volna még néhány más dimenzió is, csak, hogy tájékozódni lehessen. Ámde, akkor hogyan válasszon a népség? Mert van a fehérkalapos, meg a fekete kalapos revolverhős, és – persze – a fehérnek kell szurkolni, erre megtanított mindenkit Hollywood, csak most éppen melyik a fekete, és melyik a fehér? Melyik médium mutatja meg? Mert a kalapjukon nem látszik, hogy eléggé tiszta-e a kezük…

Most hogyan válasszon az egyszerű nép? Aki a közvélemény-kutatók statisztikáiban a „nem tudja” kategória, és őt kell meggyőzni? Strapás dolog, hiszen bármelyik fokozatnak a skálán közös érdeke, hogy a saját, demagóg politikai szlogenjeiket etesse meg, a lehető legegyszerűbb, legtömörebb részigazságok sulykolásával. Nehogy a nép ezen átlátva megérthesse, miről is van szó.

Nem mellékes… a minap az egyik népszerű tudományos ismertető csatornán, az interneten leselkedő veszélyekre, meg hackerek manipulációira figyelmeztettek. Azzal, hogy az internet-használók mintegy tizezreléke csak, aki komoly programozási ismereteivel rosszban sántikál, és bár ne legyünk teljesen gyanútlanok, viszont bízzunk az államban, az majd megvéd… pont az állam. Az a pásztor, aki terelget. Megfejni, gyapjút nyírni, vagy néha a vágóhídra… Melynek a tervezett akcióit – adatbázisok összevonását, a polgárok teljes ellenőrzés alá vonását – még az adatvédelmi ombudsman is neccesnek tartja! Totális – totalitárius, de minimum autokrata – vicc…

Hát, nem… tehát kételkedek!

És már egyre kevesebb a kedvem M. Archáskodni.

Miként előző firkáiból is tapasztalni lehetett, M. Archa egy bölcselkedésre hajlamos kérődző… már amennyiben egy őstulok „bölcsességei” itt-ott, igencsak csekély létszámú olvasótáborra lelhetnek.

Persze, egy tulok-féle hiába is reménykedik, hogy népszerűvé válik, és széles olvasótáborra tesz szert. M. Archa ugyanis csak annyira tud írni, hogy a kissé kétes kérődznivalóit papírra vesse, ami egy tülkös-szarvútól azért igencsak megbecsülendő, ám irodalomnak kissé sovány teljesítmény. De hiszen nem is éppen holmi irodalmi babérok megszerzése céljából kezdett neki, az ugyanis egy kérődző esetében többszöri átrágás esetén is, ugyan lehet, hogy aromásan illatos, de ízre igencsak keserű…

Az őstulok ugyanis abban különbözik az átlagos – mai – szarvasmarhaféléktől, hogy nemcsak nagyobb, masszívabb, ámde – mint a domesztikálatlan, vad ősök esetében általában – nehezen terelgethető, ugyanis önállóbb, megy a saját feje után, és nem az elé-lökött takarmányt majszolja, hanem önállóan legel, vagyis, néha gondolkoznia is muszáj neki.

…Az meg manapság nem divatos.

Persze, a homo faj esetében is fennáll valamilyen módon ez a probléma! Az emberiség ugyanis sikeresen háziasította önmagát, és manapság már egyértelmű, hogy az állomány vastagabbik része terelgethetővé vált! Megy a csordával…

Erősen gyanítható, hogy a homo sapiens a civilizáció áldásos működése következtében lassan, de észlelhetően valamiféle különös módon, mintegy önmagától „domesztikálódik”… és jelenleg legkevesebb kétféle, egymástól immár megkülönböztethető fajjá alakul át. Az egyik a ritkább, a hagyományos, a homo sapiens (~gondolkodó ember), a másik azonban a homo infacetior sybaritus (~bamba élvezkedő ember), míg az egyik még gondolkozik, addig a másik meg jól elvan a csordával a dagonyában.

Az utóbbi nem mellékesen nemcsak nem szeret gondolkodni, de ezt a funkciót szívesen bízza bárkire, és megy a többivel oda, ahová terelik. Bár, ennek a csorda-lénynek, akinek szellemi szükségleteit kielégíti a különféle populáris tévé-csatornákon a celebek habos-torta és sár-dobálása, kevésbé jelentős része nem annyira csorda, mint inkább falka-lény. Mely abban különbözik a civilizáció áldásain (Facebookon, Twitteren, Instagramon, különféle chat-vonalakon, meg egyéb okos-telefonon nyomkodható pletykákon és cukiságokon) bambán legelészőktől, hogy tulajdonképpen elpuhult ragadozó, tehát, mint az eb is, uszítható… az sem gondolkozik éppen sokat, viszont harap! Vagy, legalább is, minimum, habzó szájjal csahol…

Mindenesetre, mindkettő a második altípusa, a gazdája által kijelölt úton jár… terel, vagy terelik.

Vagyis, bőven elég nekik, ha valaki megmondja a tutit, és akkor arra van az irány!

Ámde, vannak még – ha csak kevesen is – olyan prehisztorikus reliktumok, az eredeti, szelídítetlen fajtából, akik még saját fejből, saját gondolataik alapján közlekednek. Valahogy úgy, hogy dubito, ergo sum, si non conveniunt. Nekem ne mondja meg senki más, mit kell gondolnom! Javasolhat, meggyőzhet – ha tud – de helyettem senki más a nevemben nem nyilatkoztathat ki semmit, legfőbbképpen a saját meggyőződéseimről, melyekről – a saját fejem után – csakis én döntök! Na!

Szóval, a vén M. Archa hasonló hozzáállást javasol mindenkinek, aki még képes rá… mármint, saját fejjel gondolkodni. Utána már akár választhat is.

-

Még csak annyit, hogy megint összerótt a M. Archa egy fikciós kritikai irrealista könyvre-valót. Mert nem bír magával… mondjuk, ebben sem a kissé fantasztikus, meg enyhén pornográf sztori a lényeg, hanem az irreális realitás, hogy a kutya rúgja meg. Vagyis, nem a kis sztori, hanem a háttér, a nagy, valóságos történet… Letölthető innen; no meg a borítója is:

Könyv: https://drive.google.com/open?id=0B4fyI0tPjzuZRmM1SkxMRnlNYWM

Borító: https://drive.google.com/open?id=0B4fyI0tPjzuZa1RMNGpmRXNWdlU