Ira M. Archa bukkant erre az írásra, persze nem úgy, hogy a szél fújta be az ablakán, vagy mint levelet fogta volna el. Az írás szerzője ugyanis állítása szerint egy lelki rokona, aki nem más, mint D’Agadeq aux Cœur!

A tetejében rokon a gondolat, noha az írás stílusa, iróniája sokkal finomabb, mint ahogyan Ira az írásaiban M. Archáskodik. De nagyon is egyetért! …Bár a jelek már korábban is érzékelhetőek voltak, tehát a dolog kissé spét, a diagnózis azonban igencsak helytálló!

Íme:

HURRÁ! MAGYARORSZÁGON NINCS KORRUPCIÓ!

Az utóbbi napokban tökéletesen meggyőződtem erről. Persze, lehetséges, hogy nyomokban, kevésbé fontos ügyekben fellelhető. Az azonban kétségtelen, hogy magasabb közigazgatási, kormányzati ügyekben a közhiedelemmel ellentétben egyáltalán nem jellemző jelenség. A korrupció ugyanis azt jelenti, hogy a neki adott vagy ígért előnyökért a köztisztviselő jogellenesen előnyt ad valakinek, azaz bárkinek. Ennek megfelelően a korrupció – mint egyféle elvileg mindenkinek elérhető szolgáltatás - üzemel. Hiszen például a korrupt közlekedési rendőr nyilvánvalóan nem utasítja vissza, mondjuk a bajuszos vezetők ajánlatát a sima képűek ajánlatának elfogadása mellett. Ugyanakkor a hazai magasabb közigazgatásban mutatkozó jelenség nem korrupció, mert az ilyen jelenségekben biztosított előnyt nem bárki részére nyújtják, és az általában nem jár a tisztviselő részére ajánlott, vagy biztosított közvetlen előnnyel. A tisztviselő ugyanis a megfelelő érdekcsoportok tagjaként nagyon közvetetten kap csak előnyt, adott esetben nem többet, mint azt, hogy az adott érdekcsoporthoz tartozóként, vagy ahhoz lojálisként tartják (ezentúl-, vagy továbbra is) számon, vagy így kerüli el az ellenkező esetben retorzióként várható hátrányt. E jelenség tehát nem klasszikus korrupció. A korrupciónak a Balkánon, vagy Közép-Ázsiában mutatkozó klasszikus formája kiszámítható, demokratikus. Egyenlő elérhetőségében és általánosságában meg lehet bízni. A jogbiztonsághoz hasonló kiszámítható körülményként lehet rá alapozni, akár hosszú távú vállalkozásokat is. A klasszikus korrupció egyféle szakmaiságot is fenntart, hiszen üzletének az alapja, hogy az előny nyújtás értékét a másokhoz képest a szakmai szigorból való engedés adja. Ehhez pedig fenn kell tartani valamiféle szakmai szigort, színvonalat.

Ezzel szemben a hazai jelenségek teljesen eltérőek.  Az előny, amit a versenyegyenlőséghez képest kapni lehet, akár a klasszikus korrupciós világokban, alapvető eleme a mai Magyarországnak. De nem korrupcióra, hanem I. Erzsébet Angliájának monopólium rendszerére emlékezetet. Monopóliumhoz jutni azonban nem olyan egyszerű dolog, mint Angliában, a Tudor korban.

Ahhoz, hogy valaki előnyt kapjon, vagy más oldalról ne szenvedjen hátrányt, bonyolult érdekcsoportok dinamikus rendszerével kell tisztában lennie, sőt folyamatosan érdekeltnek lennie. Árnyalt kölcsönhatásokat kell figyelembe vennie és azokhoz folyamatosan alkalmazkodnia. Ehhez kapcsolatokat kell építenie, ápolnia és úgy kell szlalomoznia a társadalmi közösségi akadálypályán, hogy úgy minősítsék adott érdekcsoport-tagnak, vagy ahhoz lojálisnak, hogy közben az azzal éppen ellenlábas érdekcsoport tilalmi listájára se kerüljön fel. Erre a folyamatos társadalmi akrobatizmusra nem akárki képes. Ezen felül ez a terep a nagyon okos, nagyon bátor és nagyon elvtelen résztvevőknek is rendkívüli kockázatokkal jár. Van, hogy valaki az abszolút figyelem, gyorsaság és óvatosság mellett is hibát vét, és az érdekmentes, kiszámíthatatlan, tehát öntörvényű számkivetettek pokol-bugyrába zuhan! Azok pedig, akik megengedik maguknak azt, hogy valamiféle etikai, vagy szakmai szabályt, színvonalat tartsanak, nyilvánvalóan kiállítják magukról a kiszámíthatatlan, az öntörvényű stb. bizonyítványt és hamarosan légüres térben találják magukat. Az érdekcsoportok ugyanis az egyszerű, kiszámítható embereket kedvelik. Azokat, akik nem bajlódnak szakmai- etikai preferenciákkal, hanem nyomás-gyakorlásra, utasításra gyorsan és komplikáció-mentesen reagáló fogaskerekek. Akik pedig nem ilyenek, azok állásukat, megbízásaikat és megrendeléseiket elvesztik. Akik tehát a dinamikusan változó érdekcsoportok hierarchiájának alján állnak, vagy abba még csak beletartozónak sem számító lojális holdudvart alkotják, mindennapos kockázat mellett próbálnak alkalmazkodni az örvényes vizekhez. Közöttük rengeteg a hajótörött. A csoportok ugyanis – mint a húszas években az amerikai keresztapák által uralt érdekcsoportok – állandó harcban állnak egymással. A háborúk annál elszántabbak, minél inkább rokon „értékrendet” követők a csoportok. Hol vannak már a régi ellenségek? A korrupt szocialista politikusok, az SzdSz nemtörődöm sikervállalkozói? A mai ellenségek korábbi testvérek. A koncon marakodó táplálék-konkurensek. Elkeseredett konspirációs harcaik ellenére a testvérség egy bizonyos szempontból mégis meglátszik közöttük. Ugyanis a véres bandaháborúik áldozatai nem a hierarchia csúcsáról kerülnek ki. A tönkre ment egzisztenciák, a szélsőségesen ellehetetlenítettek, adott esetben nyomorba taszítottak nem a gátlástalan hadurak közül, még csak nem is az alvezérek közül kerülnek ki, hanem a kis- és középhivatalnokok, a filiszterek szürke tömegéből. A harcok áldozatai a közigazgatás, az igazságszolgáltatás, az állami forráshoz kötődő vállalatok szakemberei- és az érvényesülni próbáló kisvállalkozók. Az áldozatok csekélyebb része fizikai egzisztenciát veszít, tönkre megy, ellehetetlenül. Sokuk a nyomor szintjére süllyed. Nagyobbik részük azonban megtartja a hadurak szemében nevetséges fizikai egzisztenciáját, állását, fizetését, de szakmailag, emberileg megy tönkre és gyáva, lélektelen, semmilyen erkölcsi- szakmai civil kurázsit nem mutató alázatos kiszolgálója lesz az éppen triumfáló hadúrhoz tartozó csoportnak.

És mi van a hadurakkal, alvezérekkel? Ők, ha vesztenek éppen, akkor is túlélnek mindent. Felhalmozott társadalmi-kapcsolat tőkéjük és vagyonuk bőséges lehetőséget ad az új szervezkedésre, az új csoport-alkotásra, vagy csoporthoz kapcsolódásra. Náluk – mivel szinte kivétel nélkül etikátlan, önző kulturális gengszterek – nem áll fenn a kiszámíthatatlanság „veszélye”. Az ő szintjükön álló győztes pontosan kiszámíthatja lépéseiket. Egyesek közülük nagyon egyszerű politikát folytatnak. Vállalkozásukba, birodalmukba befogadják az átmenetileg bukott vezéreket, alvezéreket, trónkövetelőket és egzisztenciális menedéket adnak nekik egészen addig, ameddig a befogadottak ismét hatalom-közelbe nem jutnak. Így erősítik, fonják társadalmi kapcsolati rendszerüket addig, ameddig nem lesz olyan érdekcsoport, amelyben lekötelezettjeik ne foglalnának el fontos pozíciókat. Tehát a hadurak és alvezérek és belső-körtagok nem vágják el soha az ellenlábas hadúr, alvezér stb. torkát, csak a közemberekét, a kényszerből alkalmazkodókét, a sleppét. Az érdekcsoportok csúcsán tehát etikai, erkölcsi és/vagy szakmai szempontoktól nem kell tartani. Ezek az értékek nem mozgatják az ilyen típusú embereket.

A versenyszférából a versenyegyenlőség, az igazgatásból és igazságszolgáltatásból pedig a szakmaiság kiiktatásának végeredménye pedig erkölcsileg, kulturálisan és szakmailag megnyomorított, elzüllött, tehetségtelen társadalom, ahol csak egyetlen érték az érték, a csoportharcokban, az érdekérvényesítésben megszerzett kapcsolatok és jártasság. Ez pedig előbb-utóbb visszahat az egész nemzetgazdaságra és kultúrára. Talán még a borkultúrára, végső esetben a disznóvágások és pálinkafőzés kultúrájára, vagy ne adj Úristen még a labdarúgásra is!

D’Agadeq aux Cœur