SZAKKÉPZÉS?

(A szakBARBÁRképzés és kilátásai)

Mostanság középfokon preferált, álladalmilag… pontosabban kormányzatilagosan. Nagyon föntről elhangzott kijelentés alapján, holmi „olajos körmök”-ről.

Hogy mostanság az kell!

Bár igen érzékletes a kép a gépolajban tocsogó, vasreszeléktől sötétlő körömszegélyű csontos-inas kezű ifjúságról, az kissé nem stimmel manapság… Amikor már a CNC sem teljesen korszerű, a különféle CAD rendszerek után, a 3D-s nyomtatók, meg szénszálas szerkezetek világában, cseppet anakronisztikus a tizenkilencedik századvégi, huszadik elejei gőzgépszerelő lakatos vasmunkások exteriőrjét felidézni, mint kívánatos célt. Példaként.

Persze, közismereti tárgyak csökkentett óraszámú közoktondiasítása eredményeképpen minden bizonnyal elérhető, hogy egy akkori, vagyis anno 1900-ban úgy-ahogy eredményesen működtethető szellemi színvonalú segéd előállítható legyen ezek alapján – esetleg. Vagy még az sem.

Ámbár…

Szóval, most egységesíteni kell a színvonalat! Már az alapfokon! És ennél mi sem egyszerűbb: mivel vannak felhozhatatlan egyedek, egyetemlegesen meghatározható a színvonal. Brekeke. Ott. Bizony!

Persze, érthető. Mert itten tanítgatjuk őket, sok-sok pénzért, aztán, meg, ha értelmes értelmiségi lesz belőle, akkor szedi a sátorfáját, és elmegy krumplit sütni valamelyik londoni fish-and-chips evődébe… Hát minek nekünk az olyan? Aki többre becsüli a megélhetése anyagi ambícióit, mint hogy sem maradna a nemzet kebelében szépen, csendben, éhesen, mint rendes alattvalóhoz illik, és néha ugyan az éhkoppot nyelve, de honfiúi lelkesedéssel csodálná, miként stagnál az ország… ha éppen nem lecsúszik, miközben „jobban teljesít”. Persze, nem mindenki, mert vannak följebbvalók, akiknek szabad, és vannak alávalók, akiknek meg még többet. Hiszen minden állat egyenlő – miként közismert – de vannak egyenlőbbek!

De most semmit nem akarok megdemagogizálni, és kissé komolyabb próbálok lenni.

Ugyanis gyerekekről van szó.

A dolog úgy kezdődik, hogy mindenki egyenlőnek születik…

- ami értelmezhető úgy is, hogy pontosan három kilogramm, ötven centi, kopasz, sötétkék szemű, és hímnős, aztán majd az összes többi később eldől, mert programozás kérdése…

- vagy úgy is, hogy egyenlő jogokkal, a későbbiekre nézvést…

- mert a lehetőségei, képességei, tulajdonságai nem éppen szabványosak. Satöbbi, satöbbi.

Persze, van ez a vulgár-liberális értelmezés is, meg vannak vulgár-másmilyenek is (csak az a baj ezzel, hogy egyrészt némely nagyokos nagyon fönt – uborkafán – a vulgár-akármilyen értelmezéseken túl képtelen dolgokat felfogni. Ezért abban a meggyőződésben leledzik, hogy más se képes olyasmire!), és többnyire az egyik sem eléggé árnyalt.

Aztán, itten van ez a programozás is! Ami, nálunk, úgy látszik, egyre kevésbé eredményes, különféle PISA felmérések szerint. Biztosan a programozókban van a hiba! Tehát, először is, a programozókat kell megrendszabályozni! Sőt, legjobb lesz a programozókat újraprogramozni, most éppen nemzeti szellemben, központilag. Csak semmi saját ötlet. Hogy pontos előírásokat követve, pontról pontra, alaposan dokumentálva végezzék a munkájukat. S jaj, ha nem!

Csakhogy, a gyerekek sem szabványosak, és nem is könnyen programozhatóak. Bizonyára azért, mert korszerűtlen mind! Bezzeg, egy robot! Az azt csinálja, amit betápláltak neki, ezek a nyavalyás kölkek meg nem, sőt, gyakran nem veszi be a gyomruk a nemzeti alap-betáplálékot. Borzasztó!

Például, akármilyen szépen magyarázzák el egy kétévesnek, hogy az irányadó kamatlábon nem járkálni szokás, a nyavalyást nem igazán érdekli, és inkább a homokozó-lapátja ízével van elfoglalva. Nem a pénzügyi-gazdasági unortodoxiával. Tojik rá. Gyakran, némelyik még szó szerint is… Pedig, olyan szépen, programszerűen magyarázták el neki azt is, hogy „Magyarország jobban teljesít”, nem érti, nem akarja érteni… mást akar. Kakaót. Vagy játszani. Mi lesz később, ha ezt is rájuk hagyjuk?

Tehát, a legfontosabb, hogy a gyerekeket kell korszerűsíteni, szabványossá gyúrni, aztán már programozhatóak. Ezért három éves korban kell kezdeni az egészet, kötelező jelleggel!!! Különben még nekiáll, valamilyen kütyüvel, és önállóan lát neki ismereteket szerezni! Hagyjuk rá? Hát, nem!

Vagy…

Mert a gyerek nem olyan… szíveskedjenek tudomásul venni, hogy nemcsak, hogy az egyes egyedek különböznek, de a tetejében önmaguktól is, ahogy telnek az évek, különböznek. Fejlődnek. És ezt sem egy ütemben, egyszerre lépve, és egyenletesen teszik. Egyéniségek. Ki a fene tudja ezt követni?

Hát… van olyan. Ha nem programozónak tekintjük, akkor vannak erre kiképzett szakemberek, némelyik még tehetséges is, pedagógusoknak hívják őket. Akik tudják, mit, mikor, kinek és hogyan. Már, amelyik. Mivel ezt csinálják, igen rég óta, nem ártana elhinni nekik, hogy valamicskét értenek hozzá!

Ezzel mindössze csak az a baj, hogy a nemzeti szabványosítás ellenében – is – működhetnek, például elsajátíttathatják az alanyokkal az önálló gondolkodás képességét, azután nézhetünk! Lőttek a programozhatóságnak. Vagy, mondjuk, olyan irányú érdeklődést kelthetnek fel egy-egy mostanság kevésbé igényelt terület iránt, mint például egyes humán-tudományok, vagy némi filoszkodás… művészet… és akkor mi lesz a gépolajos körmökkel? Vagy – borzalom – komolyabb érdeklődést holmi technikai fejlődés irányában, mondjuk, még tervezni is képessé teszik az alanyt, és akkor megint csak semmi gépolaj, helyette mondjuk számítógépes tervezés, és akkor még jobban is érti, amit csináltatni akarnak vele. És neki áll okoskodni, ahelyett, hogy szófogadóan csavarná a csavart a szalag mellett, mint Chaplin a „Modern Idők”-ben. Rettenet! A legszörnyűbb, ha az egészségügy irányában érdeklődne esetleg, mert akkor tuti, hogy elhúz mag-Európába…

Márpedig, ide értelmiségi nem kell! Azokkal mindig baj van… Gondolkodnak! A nép, az meg olyat ne csináljon! Álljon szépen a szalag mellett, húzza azt a csavart, fájront után meg menjen valóságshowt, meg focimeccset nézni. Na! És akkor szépen úgy szavaz, ahogyan azt neki előírták! Még, hogy önálló gondolat alapján mást válasszon? Hát akkor mi lesz itten? Jelzőmentes demokrácia? Még mit nem!

Bizony, a szakmákba irányítást – nem holmi pályaorientációt, még mit nem – megfelelő időben el kell kezdeni, mert jön a pubertáskor, hormonok, miegymás… és azok a nyavalyás kölkök nekiállnak lázadni! Ahelyett, hogy meghúznák magukat csendben, hirtelen kritikussá válnak. Pont, amikor szakmunkássá akarjuk képezni őket, van, amelyiknek más elképzelései támadnak. Hirtelen elkezdi érdekelni őket – no, sajnos nem mindig csak a szex, hanem valami idétlen hobbi: grafitti, gördeszka, motorok, zene, vagy a virtuális világ szerepjátékai, ahelyett, hogy drukkolnának a megfelelő, helyi focicsapatnak… és ha nagyon nem hagyják őket, akkor jön a mariska, meg a dizájner-cucc… a pálinka-sör együttes helyett, nahát!

Tisztára olyanok, mint az oroszlánfalka hirtelen sörényesedni kezdő süldő hímjei, de az olyanokat oroszlánéknál az apa időben elkergeti… vagy mennek, maguktól, a beltenyészetet elkerülendő. Lehet, hogy az embereknél is, ez valamilyen evolúciósan beépített mechanizmus? A lázadás?

…Ugye? Nos, hát, ilyenkor kell a nyamvadék lelküket megtörni, és rendes inassá fegyelmezni mindet! Hogy programozhatóak legyenek… Ugyebár. Tessék rendesen meccsre járni, szotyit pöködni, ahogyan a nagyok is! Meg már lehet valóságshowt nézni, meg arra telefon-szavazni, osztán irány a szakképezde. Slussz! Volt már ilyen, úgy fél évszázada, tudjuk is, hogyan működött. Az kell ide!

Még hogy ifjúsági szubkultúrák, önálló érdeklődés, meg vélemény a világról… beteges! Így csak értelmiségi kerekedne belőlük. Na, nehogy! Csak vessék alá magukat az agy-gyalulásnak, szabvány-agyak kellenek a programozáshoz, hogy a megrendelő – mondjuk, Parragh – igényeinek megfelelő olcsó, igénytelen, csereszabatos bio-robotokká lehessenek. S ha nem? Akkor jön az agyelfúfás…

És csak csínján az okos-telefonokkal, mert azt sokkal ügyesebben kezelik, mint az előző nemzedék… A legjobb, ha csak némely kiválasztottnak jut olyan! Sokkal helyesebb adatokkal, meg memoriterrel telitömni a fejeket, hogysem valamifajta olyan kultúrát szedjenek föl, ami alapján tájékozódni tudhatnának az információk elérhetőségét és értékelését illetőleg, mi több, kreatív felhasználásuk esetleges képességét elkerülendő, eleve programozni kell a dolgokhoz való hozzáállást. Akkor meg minek böngészne ki akármit? Majd inkább szelfizzen.

Azoknak, akiket nem zavar meg némi közismeret, mert már családilag meghatározottan a felsőbb párezerhez tartozva holmi közismeretre nincs is szükségük a megélhetéshez, teljesen fölösleges, hiszen éppen eléggé ki vannak stafírozva ahhoz különféle cégtulajdonokkal, földbirtokkal, ilyen-olyan építőipari vállalkozásokkal, vagy szálloda-lánccal, hogy gondolkodni ne nagyon kelljen.

A nemzet egyéb részeinek meg egyáltalán: minek? Vagyis a népségnek, a plebsznek… amiből – ha nem vigyázunk, és hagyjuk gondolkodni őket – könnyen lehet még akár kockás-inges csőcselék is…

Mert a megrendelők – a képezdék végtermékeinek majdani élvezői – véletlenül sem az ott képzett egyének, még csak nem is a család, vagy a helyi közösség, hanem általában egy nagyobb világmárka, amelyik egy-két évig használja őket, amíg megéri. Hiszen csereszabatosak… Alattvalók. Alattvalói tudattal! Akkor éppen elég primitív és sötét lesz mind, hogy terelhető legyen, és együtt bégesse a feljebb kiagyalt egyetemes igazságoknak feltüntetett lózungokat. Így kell ezt! …Ha hagyják.

P.S: Mi a csuda legyen a teljesen szabványon kívüliekkel? Akiknek a kapacitásai erősen eltérnek? Vagy a társadalmi hátterük sehogyan sem szabványos? Azokból hogyan lesz szaki?

És ha nem lesz, akkor mi lesz velük?

Talán az, ami az új M. Archa könyv néhány szereplőjével. Talán boldogulnak…

El lehet olvasni, letölthető innen:

https://drive.google.com/open?id=0B4fyI0tPjzuZOVNaZm10Rk9odW8